– Meg fogok halni, meg fogok halni – mantrázta magában Anna. Voltak jobb pillanatai is azóta mióta megtalálta mellében a csomót, de az utóbbi két hétben szinte egy sem akadt. A munkahelyén ketten tudtak róla, hogy kemóra jár, a többieket meghagyta abban a hitben, hogy azért fáradt mostanában, mert sokat éjszakázik.
Sanyi, a mindentudó, nagyszájú Sanyi meg is jegyezte, hogy jól áll neki a fogyás, csak szólni kéne az új pasinak, hogy kímélje, mert elveszítenek a végén egy remek kollégát. Meg a férfiak szeretik az olyanokat, akiken van mit fogni. Hangos röhögése betöltötte a tanárit. Néhányan vele kuncogtak.
Rajta kívül alig volt férfiember a láthatáron, ezért a legócskább viccét is díjazták. Sanyi elhitte, hogy az élet császára, hiszen a csillagszemű, enyhén kiégett kolléganők nem győzték körbeudvarolni. Igaz, hogy ő inkább ropogósabb húsra vágyott, de ez nem akadályozta meg, hogy mindenkivel flörtöljön. Meg is tette, sőt az a hír járta, hogy a kezét egyszer-egyszer ott felejti egy gömbölyű hátsón. Ezen azonban kevesen ütköztek meg, megszokták, és nem is akartak kellemetlen helyzetbe kerülni azzal, hogy szóvá teszik. Ez a sunyi és gyáva hozzáállás még inkább adta alá a lovat.
Anna nem válaszolt neki, hagyta, hadd gondoljon bármit. Nem kért a sajnálkozó tekintetekből. Higgyék csak, hogy karikás szeme és sápadt bőre mögött egy nagy szerelem van kibontakozóban. A szerelem és a halál nem is áll egymástól távol, hiszen a történelem tele volt a hatalmas érzés halottaival. Legalábbis Réka kolléganője szerint, aki a magyartanítást élete értelmének tartotta.
A kórházból kijövet erősen remegett és hányingere volt, de a kocsiig tartotta magát. Két utcányira tudott csak leparkolni, ami most az El Caminoval ért fel. Nagyon fázott és mégis lángolt az arca a tavaszi napsütésben.
– Meg fogok halni – gondolta újra. Harmincnégy évesen, gyerek és férj nélkül csak úgy egyedül, mint egy árva sziget a tengerben. Sokan mondják, hogy a rák a gondolatok eredménye. A lélek fájdalma alakul át daganattá. Anna ebben sose hitt. Semmiféle gyötrelem nem kínozta a szívét. Szerelmekkel úgy állt, ahogy mások, jöttek- mentek, szülei sem hordoztak évtizedes, baljós titkokat a múltjukban. Átlagos életet élt. Munkahelyén akadt feszültség, de a világ az ilyesmire épül. Nem mennyországot díszít az ember rózsaszín pillecukorból a hétköznapokban.
Kinyitotta a kocsi ajtaját és lerogyott az ülésre. Addig a pillanatig tartott ki az ereje. Ráborult a kormányra és zokogni kezdett. Nem azon kesergett, hogy miért kapta fentről a betegséget, inkább az fájt neki, hogy nem tudja meg, milyen lenne az élete tíz meg húsz év múlva.
Hónapok óta nem járt haza, nehogy anyja észrevegyen valamit. Apjától nem tartott. Soha nem figyelt rá, fél éven át azt sem vette észre, hogy szőkésbarna haját sötétebbre, majdnem feketére festette. Vagy ha fel is tűnt neki, nem érdekelte. Magának való ember volt, nem izgatta különösebben a külvilág. Anna nem akarta sírni látni az anyját. De a rokonságot sem. Temette ő magát minden nap, elég volt a gyászból annyi.
Amikor felemelte fejét, és kinézett a szélvédőn, észrevette, hogy borul. Haragos felhők gyülekeztek az égen, és ezek a felhők villámokat altattak ez idáig. Az ébresztést nem szerette. A mennydörgéstől rettegett. Elfordította a slusszkulcsot és tolatni kezdett. A mögötte álló kocsira egy pillanatig sem figyelt. Akkorát csattant, mint az égzengés. Lehet, hogy az is volt, már nem tudta. Könnyfoltos szemével a visszapillantóba meredt. Egy Opel állt mögötte. Nem volt láthatatlan. Csak ő nem figyelt rá. Mellrák
– Még jó, hogy nem ütöttem el valakit – gondolta kétségbeesetten és megint sírni kezdett. Annyira zokogott, hogy nem szállt ki a kocsiból. Nem bírta kinyitni az ajtót sem. Tudta, hogy az Opel gazdája menten üvölteni fog vele. Nem csak beletolatott, de még intézkedni sem intézkedik. Ezért a közlekedésben manapság fejvesztés jár.
Néhány másodperc múlva valaki bekopogott az ablakon. Egy férfi nézett befelé. Arcának mély barázdái nehéz élet nyomait sejtették.
Anna letekerte az ablakot. Tudta, mi következik. Azt fogja a képébe ordítani, hogy béna, szerencsétlen, ostoba és figyelmetlen. Mindezt persze cifrán, megtűzdelve rokonainak különböző módon való emlegetésével.
– Jó napot! – köszönt az idegen meglepődését alig palástolva. – Nincs ekkora baj! Csak meg akartam kérdezni, segíthetek-e valamiben.
– Segíteni? – kérdezte Anna értetlenkedve. – Most tettem tönkre a kocsiját.
– Az csak egy tárgy, meg lehet javítani. Emiatt ne sírjon ennyire!
– Köszönöm!
A férfi várt. Nem volt jóképű, inkább érdekes arcú. Az a Belmondo fajta, aki Alain Delon mellett sose rúghatott labdába. A szeme, az a vizenyős kék azonban megnyugtatóan bámult a nőre.
– Van még valami más gond is? – kérdezte kedvesen.
– Meg fogok halni! – válaszolta Anna és már sírt is.
Imre Hilda
További történetek Imre Hildától:
Hilda szerzői oldala: https://www.facebook.com/imrehildaszerzoioldala
