1. rész – Egy angyal, ha arra jár

– Meg fogok halni, meg fogok halni – mantrázta magában Anna. Voltak jobb pillanatai is azóta mióta megtalálta mellében a csomót, de az utóbbi két hétben szinte egy sem akadt. A munkahelyén ketten tudtak róla, hogy kemóra jár, a többieket meghagyta abban a hitben, hogy azért fáradt mostanában, mert sokat éjszakázik.

Sanyi, a mindentudó, nagyszájú Sanyi meg is jegyezte, hogy jól áll neki a fogyás, csak szólni kéne az új pasinak, hogy kímélje, mert elveszítenek a végén egy remek kollégát. Meg a férfiak szeretik az olyanokat, akiken van mit fogni. Hangos röhögése betöltötte a tanárit. Néhányan vele kuncogtak.

Rajta kívül alig volt férfiember a láthatáron, ezért a legócskább viccét is díjazták. Sanyi elhitte, hogy az élet császára, hiszen a csillagszemű, enyhén kiégett kolléganők nem győzték körbeudvarolni. Igaz, hogy ő inkább ropogósabb húsra vágyott, de ez nem akadályozta meg, hogy mindenkivel flörtöljön. Meg is tette, sőt az a hír járta, hogy a kezét egyszer-egyszer ott felejti egy gömbölyű hátsón. Ezen azonban kevesen ütköztek meg, megszokták, és nem is akartak kellemetlen helyzetbe kerülni azzal, hogy szóvá teszik. Ez a sunyi és gyáva hozzáállás még inkább adta alá a lovat.

Anna nem válaszolt neki, hagyta, hadd gondoljon bármit. Nem kért a sajnálkozó tekintetekből. Higgyék csak, hogy karikás szeme és sápadt bőre mögött egy nagy szerelem van kibontakozóban. A szerelem és a halál nem is áll egymástól távol, hiszen a történelem tele volt a hatalmas érzés halottaival. Legalábbis Réka kolléganője szerint, aki a magyartanítást élete értelmének tartotta.

A kórházból kijövet erősen remegett és hányingere volt, de a kocsiig tartotta magát. Két utcányira tudott csak leparkolni, ami most az El Caminoval ért fel. Nagyon fázott és mégis lángolt az arca a tavaszi napsütésben.

– Meg fogok halni – gondolta újra. Harmincnégy évesen, gyerek és férj nélkül csak úgy egyedül, mint egy árva sziget a tengerben. Sokan mondják, hogy a rák a gondolatok eredménye. A lélek fájdalma alakul át daganattá. Anna ebben sose hitt. Semmiféle gyötrelem nem kínozta a szívét. Szerelmekkel úgy állt, ahogy mások, jöttek- mentek, szülei sem hordoztak évtizedes, baljós titkokat a múltjukban. Átlagos életet élt. Munkahelyén akadt feszültség, de a világ az ilyesmire épül. Nem mennyországot díszít az ember rózsaszín pillecukorból a hétköznapokban.

Kinyitotta a kocsi ajtaját és lerogyott az ülésre. Addig a pillanatig tartott ki az ereje. Ráborult a kormányra és zokogni kezdett. Nem azon kesergett, hogy miért kapta fentről a betegséget, inkább az fájt neki, hogy nem tudja meg, milyen lenne az élete tíz meg húsz év múlva.

Hónapok óta nem járt haza, nehogy anyja észrevegyen valamit. Apjától nem tartott. Soha nem figyelt rá, fél éven át azt sem vette észre, hogy szőkésbarna haját sötétebbre, majdnem feketére festette. Vagy ha fel is tűnt neki, nem érdekelte. Magának való ember volt, nem izgatta különösebben a külvilág. Anna nem akarta sírni látni az anyját. De a rokonságot sem. Temette ő magát minden nap, elég volt a gyászból annyi.

Amikor felemelte fejét, és kinézett a szélvédőn, észrevette, hogy borul. Haragos felhők gyülekeztek az égen, és ezek a felhők villámokat altattak ez idáig. Az ébresztést nem szerette. A mennydörgéstől rettegett. Elfordította a slusszkulcsot és tolatni kezdett. A mögötte álló kocsira egy pillanatig sem figyelt. Akkorát csattant, mint az égzengés. Lehet, hogy az is volt, már nem tudta. Könnyfoltos szemével a visszapillantóba meredt. Egy Opel állt mögötte. Nem volt láthatatlan. Csak ő nem figyelt rá. Mellrák

– Még jó, hogy nem ütöttem el valakit – gondolta kétségbeesetten és megint sírni kezdett. Annyira zokogott, hogy nem szállt ki a kocsiból. Nem bírta kinyitni az ajtót sem. Tudta, hogy az Opel gazdája menten üvölteni fog vele. Nem csak beletolatott, de még intézkedni sem intézkedik. Ezért a közlekedésben manapság fejvesztés jár.

Néhány másodperc múlva valaki bekopogott az ablakon. Egy férfi nézett befelé. Arcának mély barázdái nehéz élet nyomait sejtették.

Anna letekerte az ablakot. Tudta, mi következik. Azt fogja a képébe ordítani, hogy béna, szerencsétlen, ostoba és figyelmetlen. Mindezt persze cifrán, megtűzdelve rokonainak különböző módon való emlegetésével.

– Jó napot! – köszönt az idegen meglepődését alig palástolva. – Nincs ekkora baj! Csak meg akartam kérdezni, segíthetek-e valamiben.

– Segíteni? – kérdezte Anna értetlenkedve. – Most tettem tönkre a kocsiját.

– Az csak egy tárgy, meg lehet javítani. Emiatt ne sírjon ennyire!

– Köszönöm!

A férfi várt. Nem volt jóképű, inkább érdekes arcú. Az a Belmondo fajta, aki Alain Delon mellett sose rúghatott labdába. A szeme, az a vizenyős kék azonban megnyugtatóan bámult a nőre.

– Van még valami más gond is? – kérdezte kedvesen.

– Meg fogok halni! – válaszolta Anna és már sírt is.

2. rész – Egy angyal, ha arra jár

Annyira zokogott, hogy a férfi benyúlt az ablakon és megsimogatta a fejét. A mozdulat nem volt tolakodó. Anna meg sem lepődött. Ismerős érintés volt. Puha és megnyugtató. Pontosan olyan, mint nagyapjáé valaha. Az idegenben azonban nem volt semmi nagypapaszerű, negyven körüli lehetett és a maga nemében sármos.

– Van kedve meginni velem valamit? – kérdezte a férfi hosszú, nehéz másodpercek múlva.

– Nem köszönöm, inkább intézzük el a kocsi-ügyet!

A férfi legyintett.

– A kocsi megvár, de úgy érzem, van, ami nem. Beszélgessünk egyet! Már ha nem tart erőszakosnak. Üljünk le a cukrászdában!

Anna ránézett és a szeme bizalmat sugárzott.

– Rendben. Talán egy kis víz jólesne – mondta összeszedve magát.

Sietve megtörölte a szemét és kinyitotta az ajtót. A férfi magas volt, egyenes termetű, és olyan szálkásan vékony, mint a színész, akire első pillanatban emlékeztette.

– Belmondo – szaladt ki a száján és ebbe belepirult.

– Majdnem! Ha annyi ezresem lenne, ahányszor ezt már hallottam! – Az ismeretlen nevetése kellemes volt és férfias. – Kemóról jön?

– Honnan tudja? – döbbent meg a nő.

– Kórház előtt áll, sír, egyedül van. Összeraktam a képet. A húgom is végigjárta ezt az utat, már ismerem a jeleket.

– Maga tényleg jó megfigyelő…

– Jöjjön, üljünk ki a kerthelyiségbe! – terelte a kis kávézó felé. – Nem lesz hideg, de ha fázik, bemehetünk.

– Nem, azt hiszem, jó lesz itt.

Ahogy leültek, ott termett egy izgága pincér, aki türelmetlen arccal vette tudomásul, hogy Anna csak vizet szeretne inni. De aztán a borravaló reményében mosolyt erőltetett az arcára.

– Most mi lesz a kocsijával? – kérdezte miután leült. Érezte, hogy szemfestéke behálózza az arcát, de nem mert tükröt elővenni.

– Semmi. Megcsináltatom és kész. Higgye el, a tárgyak mindig helyettesíthetők. Inkább azt mondja el nekem, miért gondolja, hogy meg fog halni?

A nő majdnem felkacagott, mert úgy érezte, a férfi viccel.

– Megkérdezhetem a nevét? – hárította a kérdést.

– Ferenc vagyok, de mindenki Fecónak hív. Nálunk a családban mindenki Ferenc. Apám, nagyapám, még a nagybátyám is.

– Kedves Fecó, a rákba bele szoktak halni az emberek.

A férfi nem nevette ki.

– Nem tudom a nevét, csak azt, hogy A-val kezdődik? Talán Anita, Anna vagy Adél? De egyet bizton állíthatok, nem mindenki hal bele. A húgom is végigcsinálta és most él és virul. Azóta gyereke is született.

– Anna vagyok… Köszönöm, hogy nyugtatni próbál, de…

Ekkor a pincér letette a kávét meg a vizet és sarkon fordult, mert másik asztalhoz hívták.

– Ez nem próbálkozás… Ezek a tények. Próbálja meg elhinni. Könnyebb lesz.

Anna mérges lett. Vajon mit keres itt ezzel az idegennel, aki bár nagyon rokonszenves neki, megpróbálja elterelni a halál gondolatától, pedig ő már teljesen beleélte magát az önsajnálatba.

– Maga nem tud semmit. Egyáltalán miért mond nekem ilyeneket?

– Kérdezhetek valamit? – kérdezte csendesen a Belmondo-arcú.

– Azt akarja tudni, mennyi időm van még hátra?

A férfi olyan hangosan nevetett fel, hogy a másik asztaltól is feléjük fordultak.

– Dehogy, mert erre tudom a választ. Azt szeretném tudni, férjnél van-e?

– Tényleg ez érdekli? – Anna már nem értett semmit. Az egész helyzet olyan volt, mint egy bizarr vígjáték.

– Igen vagy nem?

– Nem vagyok. Fontos ez?

Fecó belekortyolt a kávéba.

– Ajánlok magának egy egyezséget!

– Ha nem vagyok férjnél, olcsóbb lesz a kocsi javíttatása?

– Hagyja már azt a kocsit! Maga gyönyörű nő. Ha egy év múlva nem hal meg, már pedig nem fog, akkor én elveszem feleségül.

Anna arca a nap folyamán először felderült. Ekkora sületlenségre nem számított.

– És ha van párom? – kérdezte óvatosan.

– Ha lenne, akkor egy nagy barom, hogy hagyja magát egyedül orvoshoz menni. De nem erről van szó, ugye?

– Tényleg nem.

A férfi megkönnyebbülten sóhajtott.

– Mi lenne, ha ezt az egyezséget megpecsételnénk?

– Mire gondol?

– Tudom, hogy nem nekem lenne illendő, de hadd tegezzem már! És ha megengeded, eljegyezlek most.

Az egész helyzet nevetséges és mégis szórakoztató volt. Adva volt egy nő, aki rákkal küzdött, és egy férfi, aki az égből pottyant. És ez a fura angyal, most megkér egy nőt azért, hogy az éljen.

– Maga… azaz, te most megszántál engem? Vagy te egy szélhámos vagy?

– Nem vagyok. Nem szórakozom. Még a teljes neved sem tudom, de azt igen, hogy élni fogsz egy év múlva. Sőt meg is gyógyulsz.

– Az egész beszélgetés annyira szürreális, hogy viccként fogom fel. Egyszóval most eljegyzel?

– Igen!- Azzal a férfi a szalvétából egy csíkot tépett és kör alakúra formálta.

– Tudom, hogy nem hiszed el, de én mindig olyan nőt kerestem, mint te.

– Rákosat?

– Ne bántsd magad! Szépet, kedveset és érzékenyet. A betegség pedig átmeneti. Mához egy évre találkozzunk ugyanitt és kitűzzük az esküvőnk időpontját. Jó?

– Te tényleg nem viccelsz… – mondta a nő. – Belmondo vagy, az angyal!

– Remek! – mosolygott a férfi. – Ne feledd, élned kell, mert én itt leszek egy év múlva, és igazi gyűrűt hozok.

Ha én ezt valakinek elmesélem, beutaltatnak a pszichiátriára, gondolta a nő, de tetszett neki a furcsa szituáció.

– Benne vagyok, de most ne merd közölni, hogy nős vagy. És a rejtett kamerát se vedd elő, mert véged lesz egy pillanat alatt.

Fecó előrenyúlt, megfogta a kezét és felhúzta a papírgyűrűt a nő ujjára.

– Mához pontosan egy évre lecserélem majd. Addig próbáld meg nem elveszíteni.

– Igenis! Ahogy parancsolod!

És a vicces parancs nem szállt el a levegőbe.

Anna ettől a pillanattól kezdve nem volt egyedül. Tudta, hogy valami történt odafenn, mert az nem lehet, hogy az égiek ne avatkoztak volna bele az életébe.

Fecó angyal volt, ez bizonyos. És ebből az angyalból egy májusi napon, alig több, mint egy évvel a megismerkedésük után földi halandó lett. Férjszerepet kapott a Föld nevű bolygón, ahol ritkán történnek csodák, de ha megesnek, akkor egy nő meggyógyul, és kimondja az igent, tartson az bármeddig égen és földön.

3. rész – Egy angyal, ha arra jár

Az a bizonyos év nem volt egyszerű. Anna hazavitte a papírgyűrűt kitette az íróasztalára. Ha nem maradt volna ennyi a beszélgetés után, el se hitte volna. Ilyen csodák nincsenek, ezt ő is tudta, most mégis történt vele valami nem szokványos. Gréta barátnője hangosan röhögött rajta, amikor elmesélte és kerek-perec megmondta, hogy Belmondo egy pszichopata. Férje is azonnal helyeselt. Olyan férfi, aki nem borul ki, amikor beletolatnak a kocsijába, egyszerűen nem létezik. Olyan meg pláne, aki megnyugtatja a károkozót, és teszem azt, el is jegyzi. Ez már sok volt nekik a nyálas komédiából. De amikor Anna arca elkomorult, mindketten abbahagyták a gúnyolódást. Anna beteg volt, nagyon beteg, és ha minden, ami pár óra alatt vele történt hazug is volt, akkor is jó, hogy volt valaki, aki elterelte a figyelmét. Már ezért megérte.

Fecó valóban nem tűnt el. Első körben megcsináltatta kocsija lámpáját és azt mondta, ideje is volt, úgyhogy Anna ne aggódjon. A következő kemóra már elkísérte, és nem hagyta magára egy pillanatra sem. A negyedik után az orvos biztatónak látta a fejleményeket. Nyár végére jobban lett, így elutazhattak három napra az Adriára. Fecó családja azonban nem volt ennyire megértő.

Húga egyenesen gyűlölködve fogadta Annát, és egyszer azt mondta neki, hogy végtelenül önző, mert bánatba taszítja a bátyját, hiszen, ha meghal, akkor biztosan sokára fogja majd kiheverni. Ezek a mondatok szíven ütötték, mert egyértelmű volt, hogy arra számítottak, nem éli túl a rákot. Ugyanilyen ellenségeskedést tapasztalt jövendő anyósa részéről is, aki nyíltan bevallotta, hogy nem ilyen menyet képzelt el. Úgy gondolta, lesz majd vagy féltucat unokája, de persze egy egészséges anyától. Ehelyett a fia beállított egy nővel, akit folyton orvoshoz kell cipelni és nem lehet tudni, megéri-e a másnapot.

Ez a fajta kegyetlen bánásmód majdnem összeroppantotta Annát, de Fecó sosem hagyta. Ezer apró ötlettel kedveskedett neki, és születésnapján valóra váltotta a legnagyobb álmát: a léghajózást. Amióta a halál a közelében ólálkodott, Anna nem félt már semmitől. Sőt mit több, vakmerő lett. Így a kaland vérbeli kaland lett.

Belmondo, ahogy sokszor hívta a férfit, soha nem kezelte őt betegként. Elvitte az orvoshoz, várt rá, de amikor ellenkezett vele és próbálta elküldeni, hogy végezze a dolgát, akkor a férfi mindig azzal védekezett, hogy a fogorvoshoz is így cipelné el, nemcsak kemóra. És nagyon reméli, hogy Anna ugyanezt teszi majd vele, mert semmitől nem tartott annyira, mint egy fogászati kezeléstől.

Félelme bevonzotta a fájdalmat. Csonthártyagyulladást kapott és a pokoljárás közepette a nő végre azt érezte, tehet érte valamit. Végre ő várt rá idegesen a zsúfolt váróban.

Tél lett, mire az orvos kijelentette, hogy a kezelés sikeresnek mondható. A daganat eltűnt. Ez a három szó volt a nő életének három legszebbje a szeretlek után. Mégis óvatosak maradtak, mintha nem mertek volna örülni.

Március közepén azon az íróasztalon, amelyen a papírgyűrű várakozott, Anna egyik reggel egy üzenetet talált. Förtelmesen ronda betűkkel azt firkálták rá, hogy holnap, 14 órakor, tudod hol! Természetesen tudta. A szemérmes üzenet felért egy lánykéréssel, hiszen Fecó sose volt egy tolakodó fajta.

Másnap szinte pontosan ugyanolyan idő volt, mint egy évvel azelőtt. Sötét felhők borították az eget, és csípős szél fújt. Amikor kiszállt a kocsiból, nem látta a férfit. A terasz barátságtalan helynek tűnt, és most nem vágyott arra, hogy kinn fagyoskodjon. Inkább leült benn és rendelt magának egy forrócsokit. Negyedóra elteltével kezdett már idegesen pislogni az ajtó felé, de nem jöttek sokan. Aki meg bejött, nem hasonlított a férfira.

– Meggondolta magát… – döntötte el Anna. Elege lett. Vagy hallgatott a szüleire. Enyhén összerándult a gyomra és hányingere lett. Hiába volt már sokkal erősebb és bizakodóbb, erre nem számított.

Megitta a csokoládét és fizetni készült, amikor végre meglátta a férfit. Úgy esett be az ajtón, mint aki a világ végéről szaladt. Bal szeme idegesen remegett.

– Édesem – mondta. – Te itt vagy?

Anna nem mosolygott. A gyomra még elbírta az italt, de az izgalmat annál nehezebben.

– Azt hittem, nem jössz el!

– Hogy az ördögben hihetted ezt? Kinn ültem a hideg szélben, már csepergett is, mire eszembe jutott, hogy talán benn vagy.

– Miért nem hívtál fel?

– Hívtalak, de nem vetted fel.

Anna belenyúlt a táskájába, és eszébe jutott, hogy még délelőtt lehalkította az értekezlet miatt.

– Ne haragudj!

– Gyere, van egy meglepetésem! – mondta a férfi. Azzal a kocsi felé terelte.

Kinyitotta az ajtót a baloldalon és várt.

– Új huzatot vettél az ülésekre? – kérdezte Anna tétován.

– És még azt mondják, hogy a nők romantikusak! – kiáltott fel Belmondo. – Baloldalon állunk, ahol először láttalak meg. Nézz szét!

Anna tanácstalanul rábámult a kocsi ülésére és csak pár pillanattal később vette észre. A műszerfalon ott virított egy kék bársonydoboz.

A férfi érte nyúlt.

– Csak akkor nyitom ki, ha visszaadod a másikat! – közölte ravasz mosollyal. A nő kabátja zsebébe nyúlt és átnyújtotta a papírgyűrűt, amivel eljegyezték azon a szomorkás napon.

– Te egy valódi angyal vagy! – jelentette ki.

– Egy frászt – közölte a férfi. – Ha az lennék, most nem tudnám megkérni a kezed. Így viszont szeretném.

– Igen, igen, te bolondos Belmondo! – kiáltotta Anna és megölelte azt az embert, akitől a legnagyobb ajándékot kapta egy évvel ezelőtt: a gyógyulásba vetett hitet.

-Vége-

Imre Hilda