Hé, Te!
Igen, igen, Te!
Te, aki, ha jobban belegondol, nem is érti, hogy hogyan került ebbe a helyzetbe!
Mert szerette a feleségét, igen, nagyon is szerette!
Milyen csodálatos volt, amikor először meglátta!
Amikor a pillantásuk összevillant! Bizony, érezte azt a gyomrost. Vagy egy kicsit feljebb érezte? De érezte. Ütött. Olyan volt, pontosan olyan, mint mikor a Karcsi ököllel odavágott. És mégsem fájt, inkább a vére kezdett száguldani tőle veszettül. El is vörösödött tőle. És amikor a lány arcán végigfutott a széles mosoly, a lüktetést már alul-felül érezte!
Szép volt!
Szép volt a szeme, a keze, a csípője. Milyen büszke volt rá, amikor a barátokkal nyaralni mentek!
És a fehér ruhában? Amikor először meglátta a templom kapujában? A legboldogabb teremtett léleknek érezte önmagát! Repesett a szíve, amikor az eskü szövegét mondta, és még akkor is kitartott, amikor jövendőbelije az étteremben a főételt kritizálta. Mert igen, már ott elkezdődött. De hogyan is vehette volna észre akkor?
Nagyon sokáig nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni a kritikus megjegyzéseket. Nem érdekelte.
A várandósság alatt úgy érezte, hogy hullámvasúton ül, hol a mennyben élt növekvő pocakú szerelmével, hol a pokol bugyraiban fetrengett, ahol semmi, de semmi nem volt sem jó, sem szép sem nem rendben lévő.
A gyerek születése után úgy érezte, hogy parkolópályára került. Ha nem a saját gyerekéről van szó, azt mondhatta volna, hogy féltékeny rá. Féltékeny arra, ahogyan a felesége ránéz a gyerekre, és csak a gyerekre, ahogyan beszél a gyerekről, és csak a gyerekről, ahogyan minden idejét a gyerekkel tölti, és csak a gyerekkel.
Próbált ő is labdába rúgni, de valahogy mindig, de MINDIG kapufa lett a vége!
És egy nap, amikor az irodában kávézni indultak, a Sári megkérdezte, hogy esetleg segítene-e neki egy komódot átcipelni az otthonában az egyik szobából a másikba. Persze, hogy igent mondott! Sári olyan törékeny, mégsem lehet, hogy egyedül kelljen ilyesmit megoldania!
Hogy ez csapda volt-e, azóta sem tudja eldönteni!
Mert bizony a komód valóban nehéz volt! Sári le is izzadt, muszáj volt zuhanyoznia.
Az, hogy a ruháit nem vitte be a fürdőszobába? Hát, igen.
Köntösben jött ki utánuk. És arról nem tehetett, hogy a folyósó szűk volt, és ő éppen ott matatott a kabátja zsebében. Sári a vizes hajtincsével és a szétbillenő köntösével kiviharzott a fürdőből, éppen a karjai közé. Lett volna rá néhány századmásodperce, hogy elnézést kérjen és csendben távozzon.
Nem ezt tette.
Egy héten három, négyszer is fenn volt Sárinál. És boldog volt! Otthon a feleségét nem zavarta, nem piszkálta, tudott olyan lenni, amit a felesége szerinte elvárt tőle. Igaz, valójában soha nem kérdezte meg tőle, hogy valóban azt szeretné-e, amit ő gondolt, hogy szeretne.
Sári bűbájos volt! Soha nem kért semmit, nem érezte, hogy elvárt volna tőle valamit. Egyszerűen szabadnak érezte magát mellette. Szabadnak és férfinak. Bizony, férfinak. Mert Sárival jó volt! Jó volt vele lenni!
Amikor a gyerek fél éves lett, a feleségével elutaztak egy hétvégére. Felesége kérésére. Mert valószínű, hogy sejtett valamit.
Már a délután folyamán érezte a medencében, hogy hiába simul hozzá a felesége, valami megváltozott. Egyfolytában a gondolatait próbálta a jelenre állítani, hiszen pillanatonként elkalandoztak.
Hol a Sári hetyke melle ugrott be, amikor a feleségéére nézett, hol az öt évvel ezelőtti feszes csípő ringott a szemei előtt, amikor felesége puha, két számmal nagyobb kerületű csípője az övéhez ért. Nem is beszélve a riadalomról, hogy hogyan fog teljesíteni az este folyamán, ha feleségét nem lesz képes megkívánni.
Még szerencse, hogy a vacsoránál a felszolgált bor ízlett neki, ellazította, fel is vittek egy üveggel a szobába. Miközben fogyott a bor, érezni lehetett a levegőben az őszintétlen feszültséget. Felesége hiába volt kedves, hiába bújt egyre közelebb, egyre inkább azt érezte, hogy haragszik rá.
Haragszik, amiért ilyen helyzetbe hozta! Mert meghízott! Mert nem foglalkozott vele! Mert számára nem létezett más, csak a gyermek! Mert nem bújt hozzá! Nem, hogy hetente többször, egyszer sem a szülés óta! Mert nem érzi magát férfinak mellette!
Mert egy csapodár lúzer lett mellette! Igen, ezért egyértelműen csakis a felesége tehet! Mert ha ő csak egy kicsit is figyelt volna rá… Egy kicsit is érdekelte volna, hogy milyen érzés egy férfinek a gyermek születése! Ha egy kicsit is érdekelte volna, hogy mit érez…
Szóval, Te! Te, aki esetleg hasonló helyzetben vagy!
Mérlegelj!
Mész, vagy maradsz?
Te döntesz! Bármit is döntesz, ne vacillálj, ne töprengj! Állj bele és menj! Előre.
Ha mész:
Tudd, hogy nem mindig ez a legjobb megoldás, még akkor sem, ha annak látszik! Mert a legtöbbször annak látszik.
Elvágni, átvágni, megszűntetni azt, ami fáj, ami nem jó. Gyors megoldás, de nem mindig hatékony!
Ideig, óráig működik. Még talán az elején jól is esik az önmagad ura lenni.
De egy idő után rád szakad a magány, vagy belemenekülsz egy másik párkapcsolatba úgy, hogy az előzőnek a tanulságait még nem tetted magadévá.
Ez esetben sajnos jaj neked. Erre mondják azt, hogy cseberből-vederbe.
Ha viszont mész, és sikerül felépíteni önmagad harmonikus képét, mielőtt újra kapcsolódnál valakivel, elnyered jutalmad! Sikerülni fog bármi, amit csak tervezel magadnak! Mert az ember csak akkor nem lépik bele újra és újra ugyanabba a gödörbe, ha annak tanulságait önmaga számára felismeri és megoldja.
Ha maradsz:
Ne menekülj! Légy bátor, nézz szembe a helyzeteddel!
Ne varrj mindent a másik nyakába! Pontosan fele-fele arányban hoztátok össze a helyzetet, amiben vagy! Még akkor is így van ez, ha nem így érzed!
Ülj le vele beszélgetni, és légy nagyon őszinte! Ha ezt nem tudod bármi okból megtenni, akkor inkább írd le!
Ne azt mondd el, vagy írd le, hogy ő mit rontott el! Azt közöld, mit és hogyan kellett volna neked másképpen cselekedni, hogy a jelen helyzet ne alakuljon ki! Ez nagyon fontos!
Mert általában az a nyilvánvaló, hogy a másik mit rontott el. Azt látja mindenki, hogy a másiknak hogyan kellett volna viselkedni. De azt, hogy végső soron mire reagált, esetleg hogyan tereltük arra az útra, amin éppen jár…
De abban sem merülhetsz el, hogy mindenért önmagadat okolod! Nem Te vagy a hibás! Nem lehetsz mindenért csakis egyes egyedül Te a felelős! Mindig, minden esetben fele-fele az arány!
Ha sértett vagy, valami szíven ütött, akkor inkább írd le magadnak, hogy mi az, ami miatt megsértődtél, mi az, ami nem esett jól! Írd le önmagadnak, és elemezd! A párod nélkül. Próbáld megérteni, hogy miből ered a sértettséged. Ha ezt sikerül feloldani, újra sikerül a pároddal is kapcsolódni, hiszen rájössz arra, hogy csak abban tud megsérteni, amiben bizonytalan vagy. Olyan inget nem fogsz magadra venni, ami nem a tiéd!
Amennyiben tényleg vissza szeretnéd hozni a fiatalkori, megismerkedésetek idején érzett érzelmeket, tedd meg, hogy minden nap megöleled! Sokszor és sokáig. Lehetőleg úgy, hogy szabad bőrfelületek érintkezzenek rajtatok. Még beszélgetni sem kell ilyenkor! Csak bízz a hormonokban!
Ha ölelgetted egy ideig, érezni fogod, hogy meg is kell csókolnod. Tedd meg! Lehetőleg azt is többször!
Ha gyakorlod az ölelést és a csókot minden nap, az összebújás is örömteli lesz! Felszabadul majd annyi endorfin, oxitocin, szerotonin és adrenalin, hogy kitart egyik öleléstől a másikig, és megtart a párod mellett őszintén boldogan!
Mindenképpen megéri kipróbálni! Hogy mit nyersz vele?
Ilyen mintát adsz tovább! Megküzdési stratégiát. Családot, EGÉSZSÉGET, EGYSÉGET, HARMÓNIÁT!
