A nyári esőben az a jó, hogy langyos és váratlan, gondolta Zita. Egy jó záporba nem hal bele senki főleg július közepén, amikor már napok óta fullasztó volt a hőség. A macska sem evett, sem ivott, csak lézengett tálkája mellett. Azt viszont megfigyelte, hogy a verebek gyakran oda-oda settenkednek pár életmentő kortyért. Amikor a dörgés alábbhagyott és már csak erőteljesen zuhogott, lassult szívverése. Félt az égzengéstől, és hiába mondta neki bárki, hogy az csak egy hang. Persze, tudta, hogy az csak hang, de félelmetes hang.
Egy óra múlva a pályaudvaron kellett lennie, de az eső csak nem akarta befejezni erőszakos szereplését. Erre a hétre minden elromlott, ami elromolhatott. Hiába tervezte barátnőjével a győri kiruccanást, Erika belázasodott és élni sem volt kedve. Kocsija is felmondta a szolgálatot két nappal ezelőtt. Így új tervet kellett kovácsolni.
Nem szerette a változásokat. Vérbeli bika volt, aki foggal-körömmel ragaszkodott a megszokotthoz, még a rosszhoz is. Az ismerős posvány sokkal megnyugtatóbb volt, mint az ismeretlen, amely félelmetes pillanatainak ígéretével visszarántotta a tapasztalástól. Sose volt különösen bátor vagy céltudatos. Tette a dolgát, de nagy vágyak nem kavarták fel a mindennapjait.
Egy könyvesboltban dolgozott, ahol nem sok izgalmas történt. Bezzeg, ha Londonban élne, gondolta sokszor, akkor talán besétálna egy híres ember, ahogy Julia Roberts is abban a filmben. Vele ez nem nagyon fordulhatott elő, mert a bolt a belváros egy kis utcájában volt, idegennyelvű könyveket nem árultak, így Hugh Jackman-re nem igazán lehetett számítani. Gerard Butlerre sem, pedig nem kérette volna magát túlságosan.
Erika, ha nem is nevette ki, azért megmosolyogta ezekért a gondolatokért. Negyven felett hogy lehet, hogy még mindig ilyesmiben reménykedik? A mozifilmek átmossák az ember agyát, jegyezte meg sokszor. Ahelyett, hogy nyugton maradnának egy bizonyos kor után elképzelik, hogy ki kell nyitniuk a világot, amely már rég bezárult számukra. Ezzel nem azt akarta sugallni, hogy mindenki maradjon a fenekén, csak annyit, talán érdemes lenne a földön járni, mert szárnyak nélkül nagyot lehet esni.
Erika komoly mandulagyulladással feküdt most otthon, és nem rángatta le Zita szárnyalásra kész fantáziáját. Az eső nem csendesedett, így amikor a taxis dudált érte, sejtette, hogy el fog ázni, míg a kerti úton kivonszolja a bőröndöt. Világoskék ruhája szélét azonmód felkapta a szél és kis híján a nyakába rántotta, ahogy kilépett az ajtón. Nyár van, jegyezte meg ironikusan magának.
A taxis épp csak biccentett neki. Gyorsan felkapta az apró bőröndöt és a csomagtartóba tette.
– A Keletibe? – kérdezte, pedig tudta a választ.
– Igen. Ha lehet, siessen kérem, mert még jegyet sem vettem!
– Hűha, az most nem lesz egyszerű, lezárások vannak arrafelé – húzta sapkáját szemébe a férfi. Nem tűnt túl derűsnek, de Zita sem volt társalkodós kedvében. Mit fog csinálni két napig a városban, ahová nem is vágyott különösebben? Erikával biztosan szórakoztató lett volna, végigették volna az összes cukrászdát, de egyedül nem tűnt nagy szórakozásnak. A pénzt azonban nem hagyhatták veszni.
A csendes nyári eső végre valahára csillapodni kezdett, amikor a rákospalotai kis utcából kikanyarodott a kocsi. Gurult pár métert és megállt. Zita felriadt gondolataiból.
– Mi történt? – kérdezte.
– Nem tudom. Ilyesmi nem szokott előfordulni. Nem rég voltam műszakin… – válaszolta a férfi és kiszállt. Felnyitotta a motorháztetőt és hosszú perceken át babrált valamivel.
– El fogok késni – szólt ki idegesen.
– Ne aggódjon, azonnal beszólok a központba. Azzal elővette a telefonját és intézkedett. Zita nem hallott, mit mond, de azt meg kellett állapítania, hogy jó feneke van. Csak ennyit látott belőle, és ez a látvány nem volt ellenére. Zavarba is jött a gondolattól, mert ő a nem olyan fajta kategóriába sorolta magát. Már tíz éve elvált és pár futó kapcsolaton túl nem gondolt a szerelemre. Csak a filmeket falta, ahol minden kerek és egyszerű volt.
– Nem értem – zsörtölődött a férfi. Negyvenes lehetett ő is, fehér inge takarásából előviláglott barna bőre.
A nő kibámult az ablakon, az járt a fejében, odafönt nagyon ellenzi valaki ezt az utazást. Semmi az égadta világon nem segíti útját. Másfél órányira volt Győrtől, mégis egy világ választotta el. A másik taxi sem akart megérkezni. Legszívesebben elsírta volna magát, de az sem segített volna.
– Ne haragudjon, de mi az ördög történik? Nem a világ végén vagyunk! – csattant fel váratlanul.
– Abszolút megértem, érthetetlen, hogy miért nem ér ide egyik kollégám sem.
A férfi bosszúsan a telefonja után nyúlt, de volt az arcán valami hamiskás mosoly, amit Zita nem vett észre. És a felmentő sereg csak nem érkezett meg. Az indulásig nem volt több, mint tizenöt perc. Tudta, hogy ezt a vonatot most lekéste, de majd a következővel elmegy. Rugalmasság, mondta magának. Nem fog belehalni.
A taxis ezalatt telefonált, közben párszor a nőre nézett, majd úgy tett, mintha a motor körül babrálna. Látta, hogy az nem ideges már, és mélybarna tekintetét a környező házakon nyugtatja. Szép, állapította meg. Nagyon szép, de nem tudja magáról. Azt hiszi, hogy megöregedett, pedig csak az önbizalma csappant meg az évek folyamán.
A férfi megint somolygott a bajusza alatt és finoman megsimogatta a szakállát. Még hasonló sem fordult elő életében. Talán valaha, a diszkós korszak kellős középén, amikor kamasz volt, tetszett meg neki valaki első látásra. Erre itt ez a kis nő, aki azt mondta neki, hogy Győrbe utazik, de egyedül, mert a barátnője beteg lett. Már ez a feltétlen bizalom is, amivel a tudtára adta, nagyon tetszett neki. Nem volt cserfes vagy folyamatosan pofázó, mint sok utasa, inkább az a fajta, aki akkor beszél, ha van mondanivalója. Rövid, szőkésbarna haja finoman keretezte világos bőrét. Vajon létezik olyan, hogy az ember azt érzi, nem szabad elengednie valakit? Ő abban a pillanatban ezt érezte. Kockáztatni akart egy idegen nőért, aki nem tudhatta, hogy a taxija felett ő rendelkezik, és nem jön senki helyette, aki a Keletibe viszi.
Lecsukta a motorház fedelét és nagy levegőt vett. Hazudni készült, méghozzá hatalmasat, és ehhez erőt kellett gyűjtenie. Érezte, hogy megfeszül nyakán egy izom, de már nem tudott kibújni a kényszer alól.
Beszállt a kocsiba és elindította. A motor felberregett. Természetesen semmi baja sem volt, ahogy fél órája sem.
– Ne haragudjon a kellemetlenségért! – mondta kedvesen. – Látja, minden rendbe jött. Tudom, hogy lekéste az indulást, de cserébe meghívnám egy kávéra, amíg várakozik.
– Erre semmi szükség – hárított a nő. – Tudom, hogy van ilyen, ez egy furcsa nap.
– Csak egy kávé, hogy jobban érezzem magam a bőrömben, nagyon bánt a dolog! – kérte a férfi.
Zita belebámult az arcába, és végre láthatta a szemét.
Bólintott.
– Legyen! Bár valóban nincs rá szükség.
Dehogy nincs, gondolta a férfi, és megfogadta, hogy soha nem mondja el a nőnek, hogy a kocsinak az égadta világon semmi baja nem volt azon az esős nyári napon.
– Meg fogok halni, meg fogok halni – mantrázta magában Anna. Voltak jobb pillanatai is azóta mióta megtalálta mellében a csomót, de az utóbbi két hétben szinte egy sem akadt. A munkahelyén ketten tudtak róla, hogy kemóra jár, a többieket meghagyta abban a hitben, hogy azért fáradt mostanában, mert sokat éjszakázik.
Sanyi, a mindentudó, nagyszájú Sanyi meg is jegyezte, hogy jól áll neki a fogyás, csak szólni kéne az új pasinak, hogy kímélje, mert elveszítenek a végén egy remek kollégát. Meg a férfiak szeretik az olyanokat, akiken van mit fogni. Hangos röhögése betöltötte a tanárit. Néhányan vele kuncogtak.
Mellrák
Rajta kívül alig volt férfiember a láthatáron, ezért a legócskább viccét is díjazták. Sanyi elhitte, hogy az élet császára, hiszen a csillagszemű, enyhén kiégett kolléganők nem győzték körbeudvarolni. Igaz, hogy ő inkább ropogósabb húsra vágyott, de ez nem akadályozta meg, hogy mindenkivel flörtöljön. Meg is tette, sőt az a hír járta, hogy a kezét egyszer-egyszer ott felejti egy gömbölyű hátsón. Ezen azonban kevesen ütköztek meg, megszokták, és nem is akartak kellemetlen helyzetbe kerülni azzal, hogy szóvá teszik. Ez a sunyi és gyáva hozzáállás még inkább adta alá a lovat.
Anna nem válaszolt neki, hagyta, hadd gondoljon bármit. Nem kért a sajnálkozó tekintetekből. Higgyék csak, hogy karikás szeme és sápadt bőre mögött egy nagy szerelem van kibontakozóban. A szerelem és a halál nem is áll egymástól távol, hiszen a történelem tele volt a hatalmas érzés halottaival. Legalábbis Réka kolléganője szerint, aki a magyartanítást élete értelmének tartotta.
A kórházból kijövet erősen remegett és hányingere volt, de a kocsiig tartotta magát. Két utcányira tudott csak leparkolni, ami most az El Caminoval ért fel. Nagyon fázott és mégis lángolt az arca a tavaszi napsütésben.
– Meg fogok halni – gondolta újra. Harmincnégy évesen, gyerek és férj nélkül csak úgy egyedül, mint egy árva sziget a tengerben. Sokan mondják, hogy a rák a gondolatok eredménye. A lélek fájdalma alakul át daganattá. Anna ebben sose hitt. Semmiféle gyötrelem nem kínozta a szívét. Szerelmekkel úgy állt, ahogy mások, jöttek- mentek, szülei sem hordoztak évtizedes, baljós titkokat a múltjukban. Átlagos életet élt. Munkahelyén akadt feszültség, de a világ az ilyesmire épül. Nem mennyországot díszít az ember rózsaszín pillecukorból a hétköznapokban.
Kinyitotta a kocsi ajtaját és lerogyott az ülésre. Addig a pillanatig tartott ki az ereje. Ráborult a kormányra és zokogni kezdett. Nem azon kesergett, hogy miért kapta fentről a betegséget, inkább az fájt neki, hogy nem tudja meg, milyen lenne az élete tíz meg húsz év múlva.
Hónapok óta nem járt haza, nehogy anyja észrevegyen valamit. Apjától nem tartott. Soha nem figyelt rá, fél éven át azt sem vette észre, hogy szőkésbarna haját sötétebbre, majdnem feketére festette. Vagy ha fel is tűnt neki, nem érdekelte. Magának való ember volt, nem izgatta különösebben a külvilág. Anna nem akarta sírni látni az anyját. De a rokonságot sem. Temette ő magát minden nap, elég volt a gyászból annyi.
Mellrák
Amikor felemelte fejét, és kinézett a szélvédőn, észrevette, hogy borul. Haragos felhők gyülekeztek az égen, és ezek a felhők villámokat altattak ez idáig. Az ébresztést nem szerette. A mennydörgéstől rettegett. Elfordította a slusszkulcsot és tolatni kezdett. A mögötte álló kocsira egy pillanatig sem figyelt. Akkorát csattant, mint az égzengés. Lehet, hogy az is volt, már nem tudta. Könnyfoltos szemével a visszapillantóba meredt. Egy Opel állt mögötte. Nem volt láthatatlan. Csak ő nem figyelt rá. Mellrák
– Még jó, hogy nem ütöttem el valakit – gondolta kétségbeesetten és megint sírni kezdett. Annyira zokogott, hogy nem szállt ki a kocsiból. Nem bírta kinyitni az ajtót sem. Tudta, hogy az Opel gazdája menten üvölteni fog vele. Nem csak beletolatott, de még intézkedni sem intézkedik. Ezért a közlekedésben manapság fejvesztés jár.
Néhány másodperc múlva valaki bekopogott az ablakon. Egy férfi nézett befelé. Arcának mély barázdái nehéz élet nyomait sejtették.
Anna letekerte az ablakot. Tudta, mi következik. Azt fogja a képébe ordítani, hogy béna, szerencsétlen, ostoba és figyelmetlen. Mindezt persze cifrán, megtűzdelve rokonainak különböző módon való emlegetésével.
Mellrák
– Jó napot! – köszönt az idegen meglepődését alig palástolva. – Nincs ekkora baj! Csak meg akartam kérdezni, segíthetek-e valamiben.
– Segíteni? – kérdezte Anna értetlenkedve. – Most tettem tönkre a kocsiját.
– Az csak egy tárgy, meg lehet javítani. Emiatt ne sírjon ennyire!
– Köszönöm!
A férfi várt. Nem volt jóképű, inkább érdekes arcú. Az a Belmondo fajta, aki Alain Delon mellett sose rúghatott labdába. A szeme, az a vizenyős kék azonban megnyugtatóan bámult a nőre.
– Van még valami más gond is? – kérdezte kedvesen.
– Meg fogok halni! – válaszolta Anna és már sírt is.
2. rész – Egy angyal, ha arra jár
Annyira zokogott, hogy a férfi benyúlt az ablakon és megsimogatta a fejét. A mozdulat nem volt tolakodó. Anna meg sem lepődött. Ismerős érintés volt. Puha és megnyugtató. Pontosan olyan, mint nagyapjáé valaha. Az idegenben azonban nem volt semmi nagypapaszerű, negyven körüli lehetett és a maga nemében sármos.
– Van kedve meginni velem valamit? – kérdezte a férfi hosszú, nehéz másodpercek múlva.
– Nem köszönöm, inkább intézzük el a kocsi-ügyet!
A férfi legyintett.
– A kocsi megvár, de úgy érzem, van, ami nem. Beszélgessünk egyet! Már ha nem tart erőszakosnak. Üljünk le a cukrászdában!
Anna ránézett és a szeme bizalmat sugárzott.
– Rendben. Talán egy kis víz jólesne – mondta összeszedve magát.
Sietve megtörölte a szemét és kinyitotta az ajtót. A férfi magas volt, egyenes termetű, és olyan szálkásan vékony, mint a színész, akire első pillanatban emlékeztette.
– Belmondo – szaladt ki a száján és ebbe belepirult.
– Majdnem! Ha annyi ezresem lenne, ahányszor ezt már hallottam! – Az ismeretlen nevetése kellemes volt és férfias. – Kemóról jön?
– Honnan tudja? – döbbent meg a nő.
– Kórház előtt áll, sír, egyedül van. Összeraktam a képet. A húgom is végigjárta ezt az utat, már ismerem a jeleket.
– Maga tényleg jó megfigyelő…
– Jöjjön, üljünk ki a kerthelyiségbe! – terelte a kis kávézó felé. – Nem lesz hideg, de ha fázik, bemehetünk.
– Nem, azt hiszem, jó lesz itt.
Ahogy leültek, ott termett egy izgága pincér, aki türelmetlen arccal vette tudomásul, hogy Anna csak vizet szeretne inni. De aztán a borravaló reményében mosolyt erőltetett az arcára.
– Most mi lesz a kocsijával? – kérdezte miután leült. Érezte, hogy szemfestéke behálózza az arcát, de nem mert tükröt elővenni.
– Semmi. Megcsináltatom és kész. Higgye el, a tárgyak mindig helyettesíthetők. Inkább azt mondja el nekem, miért gondolja, hogy meg fog halni?
A nő majdnem felkacagott, mert úgy érezte, a férfi viccel.
– Megkérdezhetem a nevét? – hárította a kérdést.
– Ferenc vagyok, de mindenki Fecónak hív. Nálunk a családban mindenki Ferenc. Apám, nagyapám, még a nagybátyám is.
– Kedves Fecó, a rákba bele szoktak halni az emberek.
A férfi nem nevette ki.
– Nem tudom a nevét, csak azt, hogy A-val kezdődik? Talán Anita, Anna vagy Adél? De egyet bizton állíthatok, nem mindenki hal bele. A húgom is végigcsinálta és most él és virul. Azóta gyereke is született.
– Anna vagyok… Köszönöm, hogy nyugtatni próbál, de…
Ekkor a pincér letette a kávét meg a vizet és sarkon fordult, mert másik asztalhoz hívták.
– Ez nem próbálkozás… Ezek a tények. Próbálja meg elhinni. Könnyebb lesz.
Anna mérges lett. Vajon mit keres itt ezzel az idegennel, aki bár nagyon rokonszenves neki, megpróbálja elterelni a halál gondolatától, pedig ő már teljesen beleélte magát az önsajnálatba.
– Maga nem tud semmit. Egyáltalán miért mond nekem ilyeneket?
– Kérdezhetek valamit? – kérdezte csendesen a Belmondo-arcú.
– Azt akarja tudni, mennyi időm van még hátra?
A férfi olyan hangosan nevetett fel, hogy a másik asztaltól is feléjük fordultak.
– Dehogy, mert erre tudom a választ. Azt szeretném tudni, férjnél van-e?
– Tényleg ez érdekli? – Anna már nem értett semmit. Az egész helyzet olyan volt, mint egy bizarr vígjáték.
– Igen vagy nem?
– Nem vagyok. Fontos ez?
Fecó belekortyolt a kávéba.
– Ajánlok magának egy egyezséget!
– Ha nem vagyok férjnél, olcsóbb lesz a kocsi javíttatása?
– Hagyja már azt a kocsit! Maga gyönyörű nő. Ha egy év múlva nem hal meg, már pedig nem fog, akkor én elveszem feleségül.
Anna arca a nap folyamán először felderült. Ekkora sületlenségre nem számított.
– És ha van párom? – kérdezte óvatosan.
– Ha lenne, akkor egy nagy barom, hogy hagyja magát egyedül orvoshoz menni. De nem erről van szó, ugye?
– Tényleg nem.
A férfi megkönnyebbülten sóhajtott.
– Mi lenne, ha ezt az egyezséget megpecsételnénk?
– Mire gondol?
– Tudom, hogy nem nekem lenne illendő, de hadd tegezzem már! És ha megengeded, eljegyezlek most.
Az egész helyzet nevetséges és mégis szórakoztató volt. Adva volt egy nő, aki rákkal küzdött, és egy férfi, aki az égből pottyant. És ez a fura angyal, most megkér egy nőt azért, hogy az éljen.
– Maga… azaz, te most megszántál engem? Vagy te egy szélhámos vagy?
– Nem vagyok. Nem szórakozom. Még a teljes neved sem tudom, de azt igen, hogy élni fogsz egy év múlva. Sőt meg is gyógyulsz.
– Az egész beszélgetés annyira szürreális, hogy viccként fogom fel. Egyszóval most eljegyzel?
– Igen!- Azzal a férfi a szalvétából egy csíkot tépett és kör alakúra formálta.
– Tudom, hogy nem hiszed el, de én mindig olyan nőt kerestem, mint te.
– Rákosat?
– Ne bántsd magad! Szépet, kedveset és érzékenyet. A betegség pedig átmeneti. Mához egy évre találkozzunk ugyanitt és kitűzzük az esküvőnk időpontját. Jó?
– Te tényleg nem viccelsz… – mondta a nő. – Belmondo vagy, az angyal!
– Remek! – mosolygott a férfi. – Ne feledd, élned kell, mert én itt leszek egy év múlva, és igazi gyűrűt hozok.
Ha én ezt valakinek elmesélem, beutaltatnak a pszichiátriára, gondolta a nő, de tetszett neki a furcsa szituáció.
– Benne vagyok, de most ne merd közölni, hogy nős vagy. És a rejtett kamerát se vedd elő, mert véged lesz egy pillanat alatt.
Fecó előrenyúlt, megfogta a kezét és felhúzta a papírgyűrűt a nő ujjára.
– Mához pontosan egy évre lecserélem majd. Addig próbáld meg nem elveszíteni.
– Igenis! Ahogy parancsolod!
És a vicces parancs nem szállt el a levegőbe.
Anna ettől a pillanattól kezdve nem volt egyedül. Tudta, hogy valami történt odafenn, mert az nem lehet, hogy az égiek ne avatkoztak volna bele az életébe.
Fecó angyal volt, ez bizonyos. És ebből az angyalból egy májusi napon, alig több, mint egy évvel a megismerkedésük után földi halandó lett. Férjszerepet kapott a Föld nevű bolygón, ahol ritkán történnek csodák, de ha megesnek, akkor egy nő meggyógyul, és kimondja az igent, tartson az bármeddig égen és földön.
3. rész – Egy angyal, ha arra jár
Az a bizonyos év nem volt egyszerű. Anna hazavitte a papírgyűrűt kitette az íróasztalára. Ha nem maradt volna ennyi a beszélgetés után, el se hitte volna. Ilyen csodák nincsenek, ezt ő is tudta, most mégis történt vele valami nem szokványos. Gréta barátnője hangosan röhögött rajta, amikor elmesélte és kerek-perec megmondta, hogy Belmondo egy pszichopata. Férje is azonnal helyeselt. Olyan férfi, aki nem borul ki, amikor beletolatnak a kocsijába, egyszerűen nem létezik. Olyan meg pláne, aki megnyugtatja a károkozót, és teszem azt, el is jegyzi. Ez már sok volt nekik a nyálas komédiából. De amikor Anna arca elkomorult, mindketten abbahagyták a gúnyolódást. Anna beteg volt, nagyon beteg, és ha minden, ami pár óra alatt vele történt hazug is volt, akkor is jó, hogy volt valaki, aki elterelte a figyelmét. Már ezért megérte.
Fecó valóban nem tűnt el. Első körben megcsináltatta kocsija lámpáját és azt mondta, ideje is volt, úgyhogy Anna ne aggódjon. A következő kemóra már elkísérte, és nem hagyta magára egy pillanatra sem. A negyedik után az orvos biztatónak látta a fejleményeket. Nyár végére jobban lett, így elutazhattak három napra az Adriára. Fecó családja azonban nem volt ennyire megértő.
Húga egyenesen gyűlölködve fogadta Annát, és egyszer azt mondta neki, hogy végtelenül önző, mert bánatba taszítja a bátyját, hiszen, ha meghal, akkor biztosan sokára fogja majd kiheverni. Ezek a mondatok szíven ütötték, mert egyértelmű volt, hogy arra számítottak, nem éli túl a rákot. Ugyanilyen ellenségeskedést tapasztalt jövendő anyósa részéről is, aki nyíltan bevallotta, hogy nem ilyen menyet képzelt el. Úgy gondolta, lesz majd vagy féltucat unokája, de persze egy egészséges anyától. Ehelyett a fia beállított egy nővel, akit folyton orvoshoz kell cipelni és nem lehet tudni, megéri-e a másnapot.
Ez a fajta kegyetlen bánásmód majdnem összeroppantotta Annát, de Fecó sosem hagyta. Ezer apró ötlettel kedveskedett neki, és születésnapján valóra váltotta a legnagyobb álmát: a léghajózást. Amióta a halál a közelében ólálkodott, Anna nem félt már semmitől. Sőt mit több, vakmerő lett. Így a kaland vérbeli kaland lett.
Belmondo, ahogy sokszor hívta a férfit, soha nem kezelte őt betegként. Elvitte az orvoshoz, várt rá, de amikor ellenkezett vele és próbálta elküldeni, hogy végezze a dolgát, akkor a férfi mindig azzal védekezett, hogy a fogorvoshoz is így cipelné el, nemcsak kemóra. És nagyon reméli, hogy Anna ugyanezt teszi majd vele, mert semmitől nem tartott annyira, mint egy fogászati kezeléstől.
Félelme bevonzotta a fájdalmat. Csonthártyagyulladást kapott és a pokoljárás közepette a nő végre azt érezte, tehet érte valamit. Végre ő várt rá idegesen a zsúfolt váróban.
Tél lett, mire az orvos kijelentette, hogy a kezelés sikeresnek mondható. A daganat eltűnt. Ez a három szó volt a nő életének három legszebbje a szeretlek után. Mégis óvatosak maradtak, mintha nem mertek volna örülni.
Március közepén azon az íróasztalon, amelyen a papírgyűrű várakozott, Anna egyik reggel egy üzenetet talált. Förtelmesen ronda betűkkel azt firkálták rá, hogy holnap, 14 órakor, tudod hol! Természetesen tudta. A szemérmes üzenet felért egy lánykéréssel, hiszen Fecó sose volt egy tolakodó fajta.
Másnap szinte pontosan ugyanolyan idő volt, mint egy évvel azelőtt. Sötét felhők borították az eget, és csípős szél fújt. Amikor kiszállt a kocsiból, nem látta a férfit. A terasz barátságtalan helynek tűnt, és most nem vágyott arra, hogy kinn fagyoskodjon. Inkább leült benn és rendelt magának egy forrócsokit. Negyedóra elteltével kezdett már idegesen pislogni az ajtó felé, de nem jöttek sokan. Aki meg bejött, nem hasonlított a férfira.
– Meggondolta magát… – döntötte el Anna. Elege lett. Vagy hallgatott a szüleire. Enyhén összerándult a gyomra és hányingere lett. Hiába volt már sokkal erősebb és bizakodóbb, erre nem számított.
Megitta a csokoládét és fizetni készült, amikor végre meglátta a férfit. Úgy esett be az ajtón, mint aki a világ végéről szaladt. Bal szeme idegesen remegett.
– Édesem – mondta. – Te itt vagy?
Anna nem mosolygott. A gyomra még elbírta az italt, de az izgalmat annál nehezebben.
– Azt hittem, nem jössz el!
– Hogy az ördögben hihetted ezt? Kinn ültem a hideg szélben, már csepergett is, mire eszembe jutott, hogy talán benn vagy.
– Miért nem hívtál fel?
– Hívtalak, de nem vetted fel.
Anna belenyúlt a táskájába, és eszébe jutott, hogy még délelőtt lehalkította az értekezlet miatt.
– Ne haragudj!
– Gyere, van egy meglepetésem! – mondta a férfi. Azzal a kocsi felé terelte.
Kinyitotta az ajtót a baloldalon és várt.
– Új huzatot vettél az ülésekre? – kérdezte Anna tétován.
– És még azt mondják, hogy a nők romantikusak! – kiáltott fel Belmondo. – Baloldalon állunk, ahol először láttalak meg. Nézz szét!
Anna tanácstalanul rábámult a kocsi ülésére és csak pár pillanattal később vette észre. A műszerfalon ott virított egy kék bársonydoboz.
A férfi érte nyúlt.
– Csak akkor nyitom ki, ha visszaadod a másikat! – közölte ravasz mosollyal. A nő kabátja zsebébe nyúlt és átnyújtotta a papírgyűrűt, amivel eljegyezték azon a szomorkás napon.
– Te egy valódi angyal vagy! – jelentette ki.
– Egy frászt – közölte a férfi. – Ha az lennék, most nem tudnám megkérni a kezed. Így viszont szeretném.
– Igen, igen, te bolondos Belmondo! – kiáltotta Anna és megölelte azt az embert, akitől a legnagyobb ajándékot kapta egy évvel ezelőtt: a gyógyulásba vetett hitet.
Emma könnyek nélkül ült a hokedlin. Még az anyja után maradt rá, és nem is értette, miért ragaszkodik hozzá. Csak egy kopott, öreg darab volt, de stabil és megbízható. Könnyű volt ide-oda rángatni, és ha ráállt, könnyedén elbírta hatvan kilóját. Azt a hatvanat, amelyet férje egyre többször megemlített. Talán fél éve kezdte piszkálni a csőrét, hogy a felesége már nem negyvennyolc kiló, mint, amikor megismerte. Igaz, hogy annak már volt tíz éve, és azóta született egy fiuk, de Frici azt mondta, más nők is le tudnak fogyni. Akarat kérdése az egész. Emma meg úgy látszik, nem akar.
Sokáig azt hitte, hogy viccel, mert Frici imádta húzni a munkatársait és a társaságban is gyakran be-beszólogatott mindenkinek, de a határt mindig tudta. Nem sértődtek meg rá, mert ismerték. Ha meg valaki zokon vette csípősebb megjegyzéseit, nem mutatta, hogy ne rontsa el a hangulatot. A férfi nagyszájú volt és a baráti kör kedvence. Mindig a társaság középpontjában állt, jól tudott viccet mesélni és a történetei mindig lenyűgözték a hallgatóságot. A nőket pláne. Majd két méter volt, valaha vízilabdázott és azok az évek nem múltak el nyomtalanul a testén. Emma hiába volt fiatalabb nála, senki meg nem mondta volna, hogy tíz év van köztük.
Az uszodában ismerte meg, ahová rendszeresen lejárt a meccsekre, nem Frici miatt. Esze ágában sem volt egy menő sportolóval kezdeni addig, amíg az ki nem vetette rá hálóját. Alig volt tizennyolc, amikor járni kezdtek. Természetesen el volt bűvölve a magabiztos férfi lazaságától és élettapasztalatától. Frici már túl volt jó pár kalandon, mégis meglepődött, amikor Emma a legelején visszautasította. Tudta, hogy a lány megijedt tőle, és ez szórakoztatta. Ilyennel nem találkozott, mert a körülötte lévő nők inkább rámenősek voltak, és ha nem figyelt oda, az ágyában ébredtek. Unta őket. Bezzeg az őziketekintetű Emma nem adta magát könnyen.
És most némileg meghízva, egy vérszegény fiúcskát szülve, nem tudott férje kedvére tenni. Nem mintha nem próbált volna meg lefogyni, de valahogy nem sikerült neki. Keveset mozgott, és az evés adta örömöt nem akarta elengedni.
Férje sokáig csak otthon pedzegette a témát, de előző este egy kerti partin harminc ember füle hallatára megszégyenítette. Mindezt persze hazug köntösbe bújtatva. Nagy hangon tárgyalta pár hasonszőrűvel, hogy a mai nők el vannak szállva maguktól, pedig csak addig kelletik magukat, amíg valaki el nem veszi őket. Utána két pofára zabálják a nokedlit, szülnek egy gyereket, és csodálkoznak, hogy a férjük szerető után néz.
Való igaz, hogy az előző napi marhapörköltből Emma kétszer is szedett ebédnél, de nem bírt neki ellenállni. Utána még fánk is volt, így valóban annyit evett, hogy mozdulni is alig tudott utána. Bezzeg Frici. Ő tudta a mértéket, mert a teste szent volt számára. Várható volt, ebéd után nem sokkal edzeni megy, mert ő tíz év házasság után sem hagyja el magát.
A partin miközben ezeket a nézeteit osztotta meg a nagyérdemű közönséggel, jelentősen Emmára pillantott, és ez a pillantás a többiek figyelmét sem kerülte el. Az asszony elvörösödött. Elfordult és megpróbált egy másik nővel beszélgetni, de nehezen jöttek szavak a szájára. A torkában gombóccá gyűrődött a sírás. Jelenetet nem rendezhetett, visszaszólni amúgy sem mert. Frici miután kifejtette a nézeteit, a nyaralásukról kezdett beszélni, mert abban az évben Balira készültek. Még egyikük sem járt ott, és a gyereknek is ideje világot látnia, mondta a férfi, miközben rákacsintott az egyik nőre, aki áhítattal hallgatta.
– A férjed egy bunkó! – szólalt meg Emma mögött Kata, akit alig ismert. Nem rég került be a társaságba. Friss hús volt.
Zavarba jött a kijelentés hallatán, de nem tiltakozott.
– Miért lenne az? – kérdezte egy harmadik, aki melléjük csapódott. – Szerintem igaza van. A nők igenis törődjenek magukkal, ha meg akarják tartani a férjeiket.
– És a férjek ne tegyenek semmit? – vágott vissza csípőből Kata. – Nekik elég, hogy vannak? Ők növeszthetnek hasat és böföghetnek hangosan, mert mindig lesz nő, aki ezt díjazza?
– Én nem ezt mondtam. De például Frici egyiket sem teszi. Látszik, hogy törődik magával – jegyezte meg a betolakodó.
Emma nem tudta, mit mondjon. Kiálljon a férje mellett, mert az a feleség dolga, vagy adjon igazat a bunkóság tekintetében, ahogy valójában gondolta.
– Frici ilyen. Ismeritek. Nagy a szája, de ezt szereti benne mindenki – mondta végül.
– Nem, ezt nem lehet szereti. Ha jó humora van valakinek, nem árt, ha intelligenciával párosul.
Ezzel Kata sarkon fordult és otthagyta a másik kettőt.
– Ne is törődj vele! – jegyezte meg Emma férjének újdonsült védelmezője. – Egyébként Lili vagyok, azt hiszem, mi még nem ismerjük egymást.
Kezet fogtak, és amolyan női szokáshoz híven alaposan végigmérték egymást.
Lili vékony és izmos teste remekül mutatott a feszülős farmerben és topban. Látszott rajta, hogy tesz érte, hogy egy deka háj se legyen a dereka körül. Persze most sem evett grillezett kolbászt, mint Emma, hanem valami zöldet csipegetett, ami valószínűleg nemhogy nem hizlalja, hanem még fogyasztja is. Gyereke biztosan nincs, állapította meg Emma, mert ilyen keskeny csípővel szülni sem tudna. Aztán gyorsan elszégyellte magát, mert ítélkezett, pedig azt gyűlölte a legjobban.
– Semmi gond. Megszoktam már, hogy mindenki kedveli a férjem, ezért lepett meg, hogy van olyan, aki nem.
– Fantasztikusan néz ki és vicces. Hát lehet nem odalenni tőle? – kacagott Lili és a szeme csillogni kezdett, mintha valami bujaságot mondott volna.
– Igazad van, ő a társaság lelke! – mondta a feleség, aki hirtelen arra gondolt, talán mégse olyan rossz neki, ha ez a különleges férfi őt választotta, amikor annyian akarták őt. Lehet, hogy megint túlreagálta a dolgot. Tudta magáról, hogy hiperérzékeny, ami nem túl előnyös egy házasságban.
Másnap reggel azonban, amikor a kávét főzte és közben csokis nápolyit falatozott, Frici nem bírta ki, hogy ne döfjön egy újabbat:
– Nem azt mondtad a minap, hogy fogyni akarsz? – kérdezte gúnyosan. – Egyik módszer leírásában sem láttam még ezt a csokis vackot.
Emma kis híján kiejtette kezéből a finom falatot. De nem tette. Lekapcsolta a kávéfőzőt, és kitöltötte az illatozó ébresztőt mindkettőjüknek. Fricinek cukor nélkül és egy csepp tejjel.
– Igazad van! Valóban jobban kellene figyelnem – mondta és nem nézett a férjére, aki felkapta a csészét és a szobájába vonult vele.
Ria napja mindenben kivételes volt. Kivételesen mozgalmas és kivételesen borzalmas. Eleve nem indult kellemesen, mert kora reggel, miközben borotválta a lábát, megszaladt a penge. Persze, tudta ő, hogy nem kellett volna azzal kezdeni a napot, de egy forró nyári délelőttön ki akar gorillaszőrbe csavarodva a városban kajtatni? Márpedig neki annyi és olyan sűrű volt a szőr a lábán, mint egy igazi emberszabásúnak. Hetek óta nadrágban járt, nem volt kedve leszedni, úgyse látta senki. A szőr meg csak nőtt, burjánzott és tekeredett, mintha tápoldatozta volna valaki.
Pulykatojás…
Ha előző este Gerda nem szól neki, hogy buliba hivatalos és nem rángatja el, ha tetszik neki, ha nem, akkor biztosan nem fog bele a kényes műveletbe. Mondjuk egy bozótvágó lehet, hogy kisebb kárt okozott volna, gondolta pikírten. Ahogy a zuhanyzóban állt és nézte a csordogáló vérpatakot, megint anyja hangja csengett a fülében: ez vagy, fogadd már el, mert ha nem fogadod el, akkor se változik semmi. A szőrös lábat és minden mást nem könnyű elfogadni…
A korai horror ezzel azonban nem fejeződött be, bár nem volt várható egy késes gyilkos a függöny mögött. Amikor azonban sajgó bőrét krémezte, elengedett egy-két cifra káromkodást. Még, hogy a szépségért meg kell szenvedni! Azt kellene megcsapni, aki ezt a mondást kitalálta.
Korán végeztek a munkában és rávette az egyik kolléganőjét, hogy menjenek el vásárolni. Mindenekelőtt alapozót akart venni, mert a szeplőit mindenképp el akarta rejteni. Annyi volt a fején, hogy hozzá képest a pulykatojás kopár sivatagnak tűnt. Sose értette, neki miért jutott a környék összes szeplője, amikor a családban senkinek sem volt, de öccse mindig megnyugtatta azzal, hogy ő a postástól van. És a postás valóban szeplős volt. Ria nem díjazta keresetlen humort.
Vett egy nagyon mattító, nagyon hatásosnak mondott, mindent elfedő csodakencét és mellé kapott ajándékba egy parfümmintát. Amikor felnyitotta, az mind ráfolyt a táskájára, ami azonnal elkezdett fakulni. Ezek után már nem volt kedve sehová menni. Ha Gerda nem csenget be érte, nem üvöltözik vele, hogy aggszűz marad, meg ilyesmi, akkor biztosan nem mozdul ki aznap. Az aggszűz annyira tetszett neki, hogy percekig ízlelgette a szót. Ki gondolta volna, hogy egy olyan életvidám, bolond lány, mint a barátnője ilyesmivel tud dobálózni, méghozzá hatásosan?
Magára erőltetett egy semmilyen pólót, felvett egy szűk farmert és már készen is állt az indulásra. Arcát vastagon kente és való igaz, az alapozó csodát tett. Volt benne némi maszkszerűség, de kit zavar, ha egyetlen szeplő sem bírt a krém alatt érvényesülni. A viaszbaba hatás némi riadalmat keltett Gerdában, de nem akarta elvenni barátnője kedvét, ha már rászánta magát az ismerkedésre.
A buli ötből hármas volt, de Ria nem unatkozott. Beszélgetett egy szerencsétlen vidéki lánnyal, aki először volt Pesten és azonnal eltévedt. Aztán leül mellé egy nagyon kövér fiú, ő tartotta szóval, miközben megevett négy pár virslit három szelet kenyérrel. Már tizenegy is elmúlt, amikor megérkezett a királyfi. Lova nem volt, de fehér pólóban érkezett és kék szeme beragyogta a szobát. Ria szerint. Mások nem látták ezt a királyfis belovaglást, de nem is számított. Úgy érezte, ha sokáig nézi, bevonzza. Ezt tanulta az egyik tanfolyamon. Csak eléggé kell vizualizálni. Ő pedig mást se tett, mint erőteljesen maga mellé próbálta varázsolni.
És működött a dolog, mert a fiú egy fél óra múltán mellé keveredett. Beszédes volt és lelkes. Ria szerelmes lett. Jó, ez túlzás, de egészen belelovalta magát az érzésbe, hogy egy ilyen srác kitünteti a figyelmével őt, a pulykatojást, akinek a lábát piros csíkok tarkítják nem feledtetve vele, hogy a gyantázás egyszerűbb dolog.
Amikor a fiú felajánlotta hajnali négykor, hogy hazakíséri, nem sejtette, hogy az ágyban kötnek ki. Az én nem olyan lány vagyok-mondatot nem lehetett elmondani, főleg, mert pontosan olyan lány lett. Benn a lakásban még egy pillanatra eszébe jutott a lába, de azt gondolta elég sötét van ahhoz, hogy a fiú ne vegye észre. A sminket majd nem mossa le, és akkor nem derül ki, hogy mennyire pettyes a feje. Miután aránylag józan ésszel kigondolta ezt, átadta magát a gyors gyönyörnek, amely sose volt rá jellemző. De a szerelem, vagy nevezzük bárminek, most igenis győzni akart a józanész felett. Úgy aludtak el, hogy észre se vették bekopogni a reggelt.
Már dél volt, amikor a srác kinyitotta a szemét. Érezhetően nem tudta, hol van. Aztán eszébe jutott a vicces lány, aki nem akart kitűnni a tömegből, és pont ezért lett számára érdekes. Elege volt már a sok üresfejűből, akikkel két értelmes mondatot sem tudott váltani. És Ria másnak tűnt, mint azok. Nem nevette ki, amikor elmondta, hogy újságírónak készül. Nem mondta el azt a mondatot sem, hogy az hülyeség, mert manapság mindenki ír, és mindenki piszok jónak képzeli magát. Hallotta ezt eleget otthon, főleg a bátyjától, aki szintén írással foglalkozott. Igaz dalszövegekével, de az mindegy.
Nézte a mellette fekvő, hullámos hajú Riát, akinek elfolyt a szemfestéke, és a bal arcán észrevett valamit. Apró barna pettyek bukkantak elő, mitől arca sokkal kislányosabbnak tűnt, mint az esti fényben. Ria megérezte, hogy figyelik. Úgy riadt fel, mintha ágyút sütöttek volna el mellette.
– Jesszusom – mondta.
– Nem, azért az mégse, de Gábor vagyok, ha még emlékszel rám – mondta a fiú.
– Nem az jesszusom, hanem a fejem. Nem kellene így látnod! – mondta Ria és fejére húzta a takarót.
– Te szeplős vagy? – kérdezte a kíváncsi vendég.
Pulykatojás
– Igen.
–Tegnap nem vettem észre. Miért takartad el?
– Gyűlölöm a pöttyöket.
– Bolond csaj! – nevetett a srác. – Senki nem mondta még, hogy ettől különleges vagy?
– Pulykatojás vagyok – motyogta Ria a párna alatt.
– Egy nagyon nagyon különleges pulykatojás, akinek ideje levennie a maszkját! – mondta a fiú jókedvűen.
Kriszta ránézett az órájára és látta, hogy három perce betöltötte a harminckilencet. És ez egyben azt is jelentette, hogy vége az életének. Legalábbis anyja szerint. A negyvenes nő elhasznált, tudálékos és megtaposta az élet, mondogatta mindig. Ez valamelyest igaz is volt, persze, mert önmagából indult ki. Haragudott rá ezért a nyomorult ítéletért, de az ember nem válogathatja meg a szüleit, vagy ha igen, akkor ő csúnyán beválasztott. Mindenesetre úgy döntött, hogy születésnapján teljes restaurálásnak veti alá magát. Lesz abban műszempilla, műköröm, masszázs, egy kis edzés mindezek előtt és talán szauna is, de a legvégén koktélozni megy a legjobb barátnőjével egy menő belvárosi helyre. Vajon kell ennél több egy frissen elvált, gyerek nélküli nőnek?
Már hallotta is a választ a fülében: mi az, hogy? Pasi nélkül nem egész a nő, de gyerek nélkül pláne nem az. Tehát ha az egyik egy fél, a másik egy negyed, akkor Kriszta a maradék negyed emberként eldöntötte, hogy csakazértsem lesz szomorú. Vesz magának egy csinos ruhát is, olyan feltűnő pirosat, amitől az anyja szívinfarktust kap, ha meglátja.
Fél nyolc múlt tíz perccel, amikor elkezdődött a nagy nap. Az a nap, amely tökéletesre volt hivatott Krisztát fényesíteni. Elment futni majd a közeli szalonban igénybe vette Gyula hatalmas kezeit, aki szétgyúrta rajta a felesleges hájat, de sajnos maradt belőle így is a derekán. Nem bánta. A ragyogó körmök és műszempillák után eszébe jutott, hogy a szauna most ugrott, mert nem akarta friss sminkjét leolvasztani. Amikor kikászálódott a kozmetikus székéből és egy könnyű pillantást vetett magára, megállapította, hogy jól néz ki. Jó, nem tökéletesen, de azért a látvány nem borzasztotta el.
A legvégére maradt a ruha. Az a dögös vérpiros, amit mindig is szeretett volna, de exférje valószínűleg kivágja, ha megveszi. Ahogy rótta az utcákat és kezdett fáradni, majdnem feladta. Egyetlen üzletben sem talált olyat, amelyikben úgy érezte volna, hogy övé a világ. De az utolsóban, ahogy az már lenni szokott, meglátta. Gyönyörű, sejtelmes anyaga pontosan ott domborodott rajta, ahol kellett, ott feszült, ahol szexis idomait láttatni kellett. Egyes egyedül a hasával nem volt kibékülve, de aztán, megrántotta a vállát és úgy döntött, ha kell, behúzott hassal üli végi a nap hátralévő részét, de megveszi.
A próbafülke hamis tükre is mosolygott rá, ahogy végigmérte a negyvenhez közeledő nő minden porcikáját. Ekkor jutott eszébe, hogy ha ennyit illegeti-billegeti magát, lekési a koktélozást. Luca meg ideges lesz, mert a férje mindig beszólogat neki, ha nem ér haza időre. Csak azért, mert olyankor nem gépezhet eleget, hisz ott a két gyerekük, és azok halálra nyaggatják.
Születésnap
Nem vette le a ruhát. Igaz, hogy a fekete cipő, amiben egész nap rótta a várost piszkosul feltörte a lábát, de aznap szép akart lenni. Sziszegve visszadugta lábát a topánkába és döntött, ma Julia Robertsként fog bevonulni az étterembe, ha fene fenét is eszik. A pénztáros nem tudta elnyomni kikívánkozó gunyoros mosolyát, de azzal a mondattal, hogy neki szülinapja van, elejét vette a megjegyzéseknek.
Kriszta a csodaszép sminkjében, piros, lekerekített műkörmében és árnyékot vető szempilláiban úgy vonult be a szálloda éttermébe, mint egy vérbeli nő, aki tisztában van azzal, hogy csodálják. Leült a bárpulthoz, és a pultos kérdésére csak annyit mondott, vár valakit. Szombat este volt, de az élet még nem kezdődött el. Kriszta nézte a ki-besétáló férfiakat, nőket, a sarokban egy kisebb társaság mulatozott, de Luca nem jött. Késett, mint oly gyakran. Hallgatta a kellemes muzsikát és várt. Aztán kért egy koktélt. Cosmopolitant. Látta a filmekben, hogy az a menő.
Belekortyolt, de elsőre nem volt elragadtatva tőle. Látta, hogy a pultos akkurátus mozdulatokkal törli a poharakat és a vendégeket figyeli. Meg is értette. Kriszta aznap szép volt. Mi több, gyönyörű. Lassan elfogyott a koktél, amikor meghallotta, hogy üzenete érkezett. Luca írta meg, hogy nagyon sajnálja, de a férje nem ér haza és bármennyire kérlelte, nem törődött azzal, hogy szeretne elmenni. Így le kell mondania a “randit”, de ígéri, hogy kárpótolja a szülinapost.
Kriszta kedve csak egy pillanatra csappant meg. A koktél jótékony hatása alatt nem érdekelte már semmi. Érezte a könnyű bizsergést, amit az italhoz nem szokott szervezete okozott neki. Legyintett, kért még egyet és elmosolyodott. Ez az ő napja volt.
A pult másik végében egy elegáns férfi szintén mosolygott. Tetszett neki a nő. Gyönyörűnek találta az új piros ruháját. Még a címke is rajta volt, a hátán lévő kivágásban fityegett. Tudta, hogy a nő mit sem sejt róla. Szívesen megszabadította volna a kínos papirostól, de nem akart ajtóstul rontani a házba. Viszont ismerkedésnek talán jó kiindulópontnak tűnt. Felállt és közelebb lépett. Kriszta rámeredt. A férfi elegáns zakója és csillogó szeme azonnal rabul ejtette. Hát még a koktélok ereje… Egyszer élünk, gondolta vidáman, és titkon abban reménykedett, hogy az ismeretlen megszólítja.
– Ne haragudjon, de el kell mondanom, hogy gyönyörű! – mondta a férfi, akár egy filmben.
Születésnap
– Köszönöm! – pirult el a majdnem negyvenes nő.
– Meghívhatom egy italra ezen az ünnepen? Jól érzem, hogy ünnepel?
Kriszta kezében megállt a pohár. Vajon honnan tudja?
– Születésnapom van… – mondta tőle szokatlan nyíltsággal.
– Á, akkor a ruha az ajándék? – kérdezte a férfi. – Mit kér inni?
– Honnan tudja? Rám van írva?
– Majdnem – válaszolta az ismeretlen. – Kérnék a hölgynek még egy italt és egy ollót! – fordult az őket mustráló, tolakodó tekintetű pultos felé.
Kriszta zavarba jött. Nem szokott idegenekkel inni, pláne nem olyanokkal, akik ollót is kérnek az ital mellé. Vajon mit akar tőle ez a férfi, aki ennyire közvetlenül letelepedett mellé. Aztán azzal nyugtatta magát, hogy valószínűleg megtetszett neki, hiszen egy olyan korú nő, mint ő is bejöhet valakinek.
– Hadd mutatkozzak be! Gergely vagyok. Marosi Gergely – mondta a férfi apró mosollyal a szája sarkában. – Isten éltesse és engedje meg szép piros ruhás hölgy, hogy megszabadítsam egy darabka papírtól!
– Micsoda? – kérdezett vissza az ünnepelt idegesen.
– Bízzon bennem és ne mozduljon!
Születésnapi ismerkedés
Azzal a Gergelynek nevezett pasas felállt, és egy gyors mozdulattal lenyisszantotta az árcédulát.
– Te jó isten! – suttogta Kriszta.
– Ne aggódjon, senki nem vette észre! – Azzal intett a pincérnek és kért magának is száraz martinit.
– Igyunk a megismerkedésünkre, kedves…
– Kriszta – fejezte be a nő. – Felejthetetlen lesz. Én, a címkés nő és maga…
A férfi elnevette magát és szeme megtelt fénnyel. Kriszta beleborzongott. Lehet, hogy a piros ruha mégiscsak szerencsét hoz, bár kissé kidomborodik a hasa benne?
Felemelte a poharat és valahogy eszébe jutott a Casablanca zárójelenete: lehet, hogy ez egy gyönyörű kapcsolat kezdete, kérdezte önmagától kissé módosítva azt a fránya mondatot. Aztán legyintett: ez a koktélos nő címkével a hátán című kapcsolat, módosította magában.
– Most komolyan beszélsz? – kérdezte Katinka miközben az utolsó tányérokat tette a konyhaszekrénybe.
– Halálosan komolyan! – válaszolta Gábor.
A nő még mindig töprengett. Ismerte a férjét. Egy cseppet sem volt bevállalós. Az a kényelmes negyvenes volt, amilyen a baráti társaságuk szinte összes férfitagja, kivéve Ádámot, aki mindig is kirítt közülük. Elsősorban azért, mert orvos volt. Másodsorban meg félelmetesen jóképű. Nem szívesen lett volna Liza helyében. Pontosabban olykor igen. Erre a gondolatra elszégyellte magát és nem fordult meg, nehogy Gábor félreértse.
– És a derekad? Mostanában többször fájlaltad – jegyezte meg hosszú hallgatás után.
– Te most kifogásokat keresel? Úgy tudom, hogy ez régi álmod volt. De annak idején nem volt kocsim, maradt a jó öreg ágy. Azóta meg van és mégse próbáltuk ki.
Katinka felnevetett. Vigyázz, mit kívánsz, gondolta somolyogva. Negyvenkét éves volt, még a rugalmasság határán, már ami a testét illeti. A gondolatai és a vágyai erősebben ragaszkodtak a valósághoz.
– Legyen! Kicsit nehezen tudom elképzelni, de benne vagyok.
Gábor hümmögött. Tudta, hogy van abban valami vicces, hogy házasságuk tizenkettedik évfordulóját a kocsijuk hátsó ülésén akarja megünnepelni, de nem bánta.
Az autó épp arra a napra érkezik meg az ígéretek szerint, amikor ők a nagy napot tartanák. Titkon azt is bevallotta önmagának, hogy vágyik a változatosságra. A hálószoba minden szegletét ismerte. Tudta, hol repedezik a festék, merre vezet a pók útja, amit régóta szemmel kísér, és az ágy is jó pár éve követte már testük minden mozdulatát.
Ismerte a feleségét, szolid, kedves nő volt, de kevés fantáziával megáldott. Bár ő sem volt egy Benedek Elek vagy tudja a fene, milyen mesemondó. Arra gondolt, nappal lenne a legalkalmasabb, mert akkor a gyerekekre sem kell figyelni. Utálta, hogy mindkettőnek pontosan akkor jutott eszébe valami, amikor végre akcióba kezdtek volna. Katinka gyűlölte ezt a szót, mert szerinte a szerelmeskedés szinonímája nem lehet az a kifejezés, ugyanis számára leárazást jelentette.
Két teljes napon át jegelték a dolgot, amikor pénteken délután végre telefonált az autókereskedő. Katinka kocsijába ült és elhajtott az újért. Valóban gyönyörű volt. Tágas, csodaszép műszerfal és minden, amit az ember elvárhat egy remek autótól. A tágasság most elsődleges szempont volt. Nem akart messzire menni, ezért csak átdobta a plédet az újba és már száguldott is haza. Dudált egyet és látta, hogy Katinka leinteget a felső ablakból. Aztán pár pillanat múlva már nyílt is az ajtó, és egy könnyű, nyári ruhában megjelent az a lány, akit szinte el is felejtett. Tizenkét év.
Felépítettek egy házat és egy kisebb vállalkozást. Született két gyerekük és közben elveszítette azt a csacska, karattyolós kislányt, akit annyira szeretett. Igaz, hogy kapott helyette egy érett, simulékony asszonyt, de az már nem volt ugyanaz.
– Izgulok! – mondta a nő kipirult arccal, ahogy beszállt a férje mellé.
Gábor elmosolyodott. Annyira gyönyörű volt, hogy nem is jutott eszébe nyugtatni, inkább saját testére koncentrált, ami láthatóan jelezte vágyát.
Finoman átnyúlt és megsimogatta a nő combját a könnyű ruha alatt.
A nő bőre bizseregni kezdett. Nem sokat mentek. Megálltak a közeli erdő egyik eldugott ösvényén. Igazi idilli helyszín volt. A dús bokrok takarásában úgy tette magáévá a feleségét, mint régen, amikor még minden pillanatban vágytak a másik érintésére.
Az új kocsiról kiderült, hogy valóban kényelmes és tágas, bár ezt így a kereskedőnek nem jelezhették vissza. Amikor már majdnem teljesen felöltöztek, közeledő gyerekhangokat hallottak.
– Menjünk gyorsan! – kiáltotta Katinka. – Nem akarom, hogy valaki meglepjen bennünket. A végén még ránk hívják a rendőrséget.
A férfi gázt adott és amilyen gyorsan csak lehetett, kigurult a fák óvó takarásából. Pillanatokkal később megállt és fülig érő szájjal kísérte be a nőt a házba. Finoman még megpaskolta a fenekét. A nő nevetett és sebtében főzött egy erős feketét.
Bence és a barátja ekkor esett be az ajtón. Hangosak voltak, mint mindig. Épphogy köszöntek, már mentek is fel az emeletre. Katinka azonban elcsípett egy félmondatot:
– A rohadt életbe, majdnem láttunk egy szexelő párt! Ha nem vacakolsz annyit, akkor bekopoghattunk volna a kocsi ablakán.
Katinka Gáborra nézett, akinek megállt a csésze a kezében. Mindkettőjükből kirobbant a nevetés. Nemcsak a szájuk, a szívük is nevetett abban a pillanatban.
Amikor Gerő megérinti Mira hátát, érzi, hogy ez nem lesz szokványos este. Nem új már számára a nő teste, de a hosszú évek során sem tud betelni vele. Mira nem az a klasszikus modell alkat, sőt mit több. Kicsit vastagabb a combja a kelleténél, és a dereka sem igazán vékony. Gergő ezt mégsem látja.
Eggyé lenni
Mindketten sokat dolgoznak, gyakran fáradtak, de soha egyetlenegy alkalom sem megismételhető kettejük közt. Mira az a nő, aki már a tekintetével is izgatni tud. Úgy pásztázza végig a férfi testét, hogy az megperzselődik alatta. Gergő nem tudja, hogyan csinálja, de bármit is tesz, ő eszményi férfinak érzi magát mellette. Péntek lévén mindkét gyereket lepasszolják a nagyszülőkhöz.
Már hazafelé a dugóban ülve elképzeli a nőt, ahogy majd kibontja selyem köntöséből. A köntös alatt piros melltartó lesz bugyi nélkül. Ez a kérése mára. Végigsimítja ujjhegyével a nyakát, vállát, majd a mellét. Hallani fogja, ahogy a nő felsóhajt és apró lihegések közben nyaka köré kulcsolja a karját. Könnyű, virágos parfümje felkúszik az orrába és a nő fülébe súgja a varázsszót: akarlak! Melyik férj ne hallaná ezt szívesen? Kinyitja majd a köntösét és bőrének selymével megtelik tenyere.
Nem, nem teszi azonnal magáévá, mert az egész lényege a játék. Tölt neki egy pohár bort és hagyja, hogy a nő leüljön az ágy közepére és vörös haja a szemébe lógjon. Ő kisimítja a legrakoncátlanabb tincset, és tudja, nincs még egy olyan szerencsés férfi, mint ő. Ott ül vele szemben egy asszony, aki igazán adja magát. Nem kéri, hogy simogassák, egyszerűen belesimul a férfi testébe, mert eggyé akar lenni vele. Lábait a férje dereka köré kulcsolja és hagyja, hogy a férfi szemébe nézve élvezze a látványt. A nő, a bor, finoman gyűrődő köntös földöntúlian széppé teszi Mirát, aki parázslik.
Eggyé lenni
Vágyik rá úgy, ahogy kezdet kezdetén. Ajka kinyílik, fénylik rajta egy csepp a borból, amelyet érzékien lenyal. Már tudja, hogy Gergő készen áll magáévá tenni, mert a teste minden porcikája megfeszülten lesi, hogy a nyíl kiröppenjen.
Szeretni és szeretkezni náluk ugyanazt jelenti. Átadni magukat a másiknak és befogadni önmagukba a másik testét és lelkének darabját. Mira felsóhajt, és lágy ringással hullámzik át a gyönyörbe, amit Gergő puha csókokkal viszonoz. Öleli a nőt, és elsuttogja neki saját varázsszavát, amelytől a nő még inkább izgalomba jön. Mindketten tudják, hogy a van valami, ami csak a kettejüké. Ez a valami a titkos kötés, amellyel a test magához láncolja a lelkét. Nincs ebben varázslat. Egy régi tudás lenyomata, amelynek olvasásához csak ők ketten értenek. Más szemek, kezek hozzá nem férhetnek.
A férfi megéli a nő testének ringatózását. A nő érzi, hogy a férfi teste átveszi a hatalmat benne. Hirtelen egyek lesznek és erre a pillanatra nincs magyarázat. Egyek, mert így akarják és ezt az akaratot senki át nem veheti felettük.
Gergő keze bebarangolja a nő testét, a nő pedig meghajlik vágya és öröme előtt.
Eggyé lenni.
Ennyi a világmindenség egy értékes pillanata. Ennyi és ez a pillanat a minden. Nem kevesebb, nem több.
Péter nem értette a nőket. Ezzel nem volt egyedül, mert férfitársai is hasonló tekintettel bámultak volna a feleségük ingerült arcára tizennyolc cseppet sem egyszerű év után. Mit is mondott neki az a nő, akinek minden rezdülését ismeri? Nem értelmezte pontosan, mert fél füllel a híreket hallgatta, Andrea pedig szokás szerint nem vette figyelembe ezt.
Egyik nap botor módon megemlítette a kedves nejének, hogy egyre ritkábban vannak együtt, pedig alig múltak negyven, és a férfipotenciál ilyenkor még csúcson van. Erre Andrea lassan megfordult mosogatás közben, és kimért hangon közölte, hogy tesz a férfipotenciálra vagy mire, gondolkozzon már el a kedves férje, mikor lepte meg őt utoljára bármivel.
Ebből kiadós veszekedés kerekedett. A férfi továbbra is a szexet emlegette, a nő pedig a kedvességet. A meccs így épp döntetlenen állt, ami ebben a helyzetben nem volt előnyös egyik félnek sem. Péter erre bevetette, hogy igen drága mostanság a virág, talán nem arra kellene költeniük a pénzt, megy az eléggé amúgy is. Andrea megrántotta a vállát és kijelentette, létezik vadvirág is. Ezzel a beszélgetés részéről befejezettnek tűnt, mert haragos arccal kivonult a kertbe gyomlálni, mint mindig, ha rosszkedvű volt.
Másnap reggel alig váltottak szót. A gyerekek pillanatok alatt kinn voltak a házból, így még róluk sem kellett vitatkozniuk. Péter beszállt a kocsijába és elhúzott. Egész nap a felesége viselkedése miatt bosszankodott. Vajon miért van az, hogy a nőknek könyörögni kell egy idő után, hogy odaadják magukat? Mintha kegyet gyakorolnának. És azért valljuk be, Andrea nem Angelina Jolie. Igaz, ő sem Brad Pitt. Ám egyszer, még húsz éve azt mondta neki egy lány, hogy nagyon hasonlít rá. Ezt azóta sem felejtette el.
Hazafelé jövet, Fótot elhagyva meglátta azt, amit eddig soha.
Virágok voltak a mezőn.
Piros, sárga és kék gazok. Soha eddig nem tűnt fel neki, hogy ott vannak, pedig biztosan nem ezen a tavaszon bújtak ki először. És akkor, ott megfogalmazódott benne az ötlet. Hát itt a nagy lehetőség! Lassított és megállt az út mentén. Kiszállt, szétnézett.
Sokan száguldottak el mellette. Biztos volt benne, hogy hülyének nézik, vagy azt gondolják, könnyít magán. A csomagtartóból egy metszőollót vett elő, amit nem pakolt ki a hétvégi kertészkedés után, és belegázolt a gazba. No, nem derékig ért ott minden, de ő nagyon remélte, hogy igen, és abban is bízott, hogy senki nem veszi észre, mit csinál. Már nem kamasz, hogy ilyen ostobaságokkal töltse az idejét, de ha Andrea ettől boldogabb lesz, legyen.
A nyúlós, kacskaringós virágcsodák szépen gyűltek a kezében, amikor meghallotta, hogy egy kocsi fékez övé mellett. És persze nem nyílt meg a föld alatta, hiába kívánta gyorsan.
– Minden rendben, haver? – kiáltott oda neki egy férfi. – Segíthetünk valamiben?
Péter megfordult, elvörösödött. A keze tele volt virággal, az orra virágporral, ami bizsergette is rendesen. Restelkedve nézett sorstársára és a mellette ülő nőre.
– Semmi gond! Csak szedek egy kis gizgazt!
– Akkor jó munkát! – röhögött egy nagyot a másik, mire a felesége oldalba bökte.
– Látod, micsoda férfi! – mondta neki hangosan. – Mindig tudtam, hogy vannak még lovagok a mai világban is.
Ezzel szélvész gyorsan elhúztak. Péter ostoba vigyorral és nem kis büszkeséggel nézett utánuk.
– Megérte – gondolta és lehajolt még egy szikrázóan piros fene tudja milyen növényért.
Mara úgy vigyorgott a sürgősségi folyosóján ülve, mint egy komplett idióta. Az arra siető nővér megütközve bámult rá, és megcsóválta a fejét. Találkozott ő már sokféle esettel, de nevetgélőkkel elég ritkán. Megrántotta a vállát és tovább loholt, volt bőven baja fura nőkön túl is.
A harisnyatartó
A nő érezte, hogy nincs ez rendjén, de nem bírt nem gondolni férje tekintetére. Olyan volt, mint a filmekben. Nem, annál sokkal olyanabb. A kocsányon lógás nem mondott semmit ahhoz képest, ahogy Andris nézett rá. Tizennyolc éve voltak együtt, és neki előtte nem volt férfi az életében. Vele ismerte meg a testét, a vágyat, a terhességek alatti kiüresedett szexuális életüket és önmagát. Egyikük sem volt az a nagyon szenvedélyes típus, és ez mindkettőjüknek tetszett. A majdnem két évtized azonban egy házasságnak sem lesz javára, ha nem tesznek érte. Csendben figyelte kolléganőit, akik sorban váltak el, vagy csalták meg a párjukat, és nem értette, miért nem változtatnak kevésbé drasztikus módon az életükön.
Néhányan egyszerűen kinevették. A könnyű neked, mert szeret a férjed-mondattal próbálták leállítani a mondandóját.
Ahogy sűrűsödtek a különböző kalandok és megcsalások, Mara megijedt. Az nem lehet, hogy őket majd elkerülni a krach. Az unalom minden kapcsolatban gyilkol és a mai világban semmit nem szeretünk annyira, mint a változatosságot, gondolta egyre gyakrabban.
Soha nem volt az a szexi fehérneműs típus, sőt. Volt benne némi előítélet azokkal szemben, akik ilyesmihez folyamodtak. De egy hete, amikor hirtelen igazi tavaszi nap lett a március végi péntekből, valami nem hagyta nyugodni. Betért egy csinos kis üzletbe és elámult. Olyan darabok is szeme elé kerültek, amelyekről azt sem tudta, hogyan kell felvenni.
De a harisnyatartó a hozzávaló harisnyával mindig is izgatta a fantáziáját.
Látott már ilyet eleget a filmeken, kipróbálni sose merte. A kisördög aznap nem hagyta nyugodni. A klasszikus feketét választotta, hozzá egy átlátszó melltartót, és még egy selyem köntöst is. Amikor végigmérte magát az apró öltöző tükrében, megállapította, hogy harminchat évesen jól néz ki. Jól, ami annyit jelentett, hogy nem fotómodell szépségű volt a combja. De harisnya a kis masnival dögössé varázsolta. Egyszerűen egy másik nő állt előtte. Tetszett magának és tudta, hogy Andrisnak is fog, aki a kinyúlt pólók látványához volt szokva.
És a férfi tényleg megdöbbent. Olyan vágyvillámok cikáztak a szemében, amilyeneket még sose látott. Látta, hogy férfiassága azonnal jelezni kezd.
– Szűzanyám! Mara! – mondta kiszáradt szájjal. – Istennő vagy!
Az istennő közelebb lépett hozzá és szájon csókolta. Andris felkapta és puhán az ágyhoz vitte. Tekintete Maráéba kapaszkodott és nem engedte, hogy a nő levegye a harisnyatartót. Olyan lassú és érzéki szeretkezésben, mint akkor, nem volt részük eddig egyszer sem. Mintha két új ember bújt volna elő a megszokás rideg függönye mögül. A férfi elárasztotta csókjaival és olyan bókokat súgott a fülébe, amelyektől Mara pillanatok alatt a csúcsra jutott volna, ha nem lassítja le a testét. Nem hitte, hogy ilyesmi lehetséges, mert úgy hitte, egy C kategóriás filmben történik csak hasonló. Andris keze bebarangolta a testét, puha simogatásokkal juttatta apró sikolyokig.
Egy óvatlan mozdulatnál azonban kinyílt a harisnyatartón a kapocs. Belecsapódott a férfi szemébe, aki feljajdult. A támadás gyors és váratlan volt. Most meg itt ül a sürgősségin, senki nem tudja róla, hogy a ballonkabátja alatt csak alsónemű van rajta és vár. Vár és vigyorog. Ennél a gondolatánál nyílt az ajtó, és megjelent az ismerős orvos, Andris haverja. Röhögve csak ennyit mondott:
– Szerencsétek volt. Semmi baja. Zárójelben meg csak annyit, hogy fenemód irigylem ezt a nyavalyást!
Mara elpirult, majd szerelmesen pillantott az orvos mögül előbukkanó kamasztekintetű férjére.
Hosszú évekkel ezelőtt egy hófehér, fogvacogtató napon hosszú zötykölődés után megérkeztünk egy erdélyi kis eldugott faluba a barátommal, aki azóta a férjem.
Intimitás – Párkapcsolati játék táblája
Akkoriban arrafelé a villany volt az egyetlen közmű, ami a kényelmet szolgálta. És néhány rádió, abból a nagydobozos tekergetős fajtából, ami mára a múzeumok lajstromlistáján szerepel. Kemény volt az élet az ittélők számára, főleg ilyen dermesztő hidegben. És mégis, itt találkoztam azzal a lopott intim pillanattal, ami egy életre belém égett, és a mai napig felmelegíti a szívem tájékát, ha rágondolok. Úton a vendégfogadónk háza felé egy röpke pillanatra tanúja lehettem egy addig sohasem tapasztalt csodának. Egy idős néni pörgött, forgott az ablakban, ahogyan a népzenére forgatta az ura, ahogyan szokás volt ott a férjet szólítani, és hangosan kacagtak közben. Kiderült, hogy ők kettecskén így múlatják a hosszú, fagyos téli estéket.
Mi lenne ma, ha a tele víziós dobozok varázsütésre megszünnének?
Sőt, leállna a világháló? Semmi Youtube, Netflix. Mobiltelefon visszaváltozna telefonná! Semmi képi inger, csak az ég, a fák, a madarak, a fűszál, a mellettem élő ember, a mondatai, a teste, a szeme…. Nem egy egész téli szezonra, csak egy hétre? Néhány napra? Hány párkapcsolat maradna és mennyi süllyedne el örökre?
Hány párnak van arra szüksége, hogy segédeszközt használjon, amikor a párját kényeztetni szeretné? Nem mintha ezzel bármi baj lenne önmagában, csak túlságosan szokássá válik. Már önmagában egy férfi test, vagy egy női test nem izgató. Csak, ami az ideális Insta világból, vagy a netről köszön vissza.
A világ felgyorsult körülöttünk.
Nem is kis mértékben. De a tudatunk, az érzeteink ezt a tempót nem viselik. Nem tudják követni. Nem is kell nekik. Ne várjuk hát azt sem, hogy a testünk olyan gyorsan tudjon reagálni ingerekre, amint azt filmekben láthatjuk. Testi tudatosságunk csak lassan, fokozatosan fejleszthető, megadva a kellő időt az érzések megélésére és feldolgozására.
Ezért született ez a nagyszerű párkapcsolati játék. Ezért nincsenek benne kellékek. Nincs kényszerítő külső hatás. Csak két ember és az érzékek próbája.
Ha szeretnél feliratkozni az Intimitás játékkal kapcsolatos hírlevélre, akkor kérlek, add meg az adataidat az alábbi űrlap kitöltésével. Megadott adataidat természetesen csakis arra használjuk, hogy hasznos információkat, érdekes cikkeket osszunk meg veled!
